Az életünk egy verseny, a szerencsésebbeknek maraton. Hosszú távon érdemes gondolkodni, és bár jólesőek a rövidtávú sikerek, letaglózóak az átélt kudarcok, néhány év, vagy évtized perspektívájából elfelejtődnek, átértékelődnek. Ma fontosnak tartott ügyek egyszer csak lényegtelenné válnak, pár esztendő, és az emlékezet süllyesztőjébe kerülnek nevek, évszámok, dátumok. Csak az marad meg, ami igazán fontos. A müncheni Európa-bajnokság 3000 méteres akadályfutását például fogalmam sincs, hogy ki nyerte meg, de a versenynek volt egy hőse, aki történetesen utolsóként ért célba. A szomorú szereplő a hatalmas tehetségnek tartott 18 éves dán futó, Axel Vang Christensen volt, aki olyan rosszul esett, hogy nem tudott lábra állni. Fájdalomtól eltorzult arccal ült, miközben a teljes mezőny elszáguldott mellette, a helyezésekért versengve. Egy kivétellel. Az andorrai Nahuel Carabana megállt, hogy segítsen vetélytársának. Csak akkor folytatta a versenyt, amikor az edzők megérkeztek a sérült sportolóhoz, és bár a nagy időveszteség miatt utolsónak ért célba, a közönség tapsa őt éltette. Verseny, siker és emberség, csak együtt van értelme.