Ne azt keresd, hogy mit nem tud a gyerek, hanem azt, hogy mit tud. Nyugdíjas pedagógus ismerősökkel beszélgettem nemrég, szóba került sok minden, múltról és a mai torzuló világról, benne az iskoláról. Olykor helyettesítenek az általános iskolában, kis tanítványokat fogadnak, mondják, hogy rengeteg a tanulási, viselkedési, önértékelési zavarral küzdő gyerek és szülő. Szívesen hallgatom az élettörténeteket, személyes tapasztalatokat, főként olyan emberektől, akik hivatásnak és nem elvégzendő munkának tekintik szakmájukat. Egyikük bukdácsoló hátrányos helyzetű nagydarab kisiskolást vett a szárnyai alá, akinél hatalmas eredmény, hogy a következő évfolyamba tud lépni. Ha nem biztatná és tartana kapcsolatot tanáraival, ki tudja, már hol lenne. Másikukat olykor visszahívják, elképesztő tapasztalatokat oszt meg az alsósok szüleiről: szívecske és integetés az ablakból, búcsúzás és könnyek, mintha távoli útra indulna a tanítvány. Pedig pár óra múlva otthon lesz, és a veszteségérzés helyett most örülhetne a társaknak, az izgalmas dolgoknak, a tanító néninek, az iskolának. Valami nagyon elromlott. A szorongás, a félelem, az unalom helyett sikerélményeket szerezhetne a gyerek, és rájöhetne, hogy ő miben értékes, miben jobb, mint a többiek. Ehhez azonban biztatás, felkészültség és szeretetteljes következetesség szükséges. Azon pedagógusok ismérvei, akikre még ötven év múlva is emlékezni fogunk.