Ha egyébért nem is, a MÁV Személyszállítási Zrt. helyközi szolgáltatásai ellenértékét megszabó díjszabás számos kedvezménye apropóján.

A zónatarifa 1889-es bevezetésével a jegyárak rendkívül olcsók lettek. Ettől kezdve lett az emberek tömegeinek életélménye a vasúti utazás, s a vasút nyújtotta mozgásszabadság. Személyvonat harmadosztályán már körülbelül 26 fővárosi villamosjegy áráért Bécsbe lehetett utazni. A közvélemény szerint az utazás tényleg olcsó lett, de „egy kiszállás Magyarországon valóságos leégést jelent”, mert borravalót illik adni a vasúti szolgáknak, hordároknak, bérkocsisoknak, kapusnak, szobalányoknak és Így tovább. 1880-ban két ország-
gyűlési képviselő Pestről Szegedre utazott. Az egyikük Mikszáth Kálmán volt, aki az utazás részleteit a nyilvánossággal is megosztotta:
„Négyen utaztunk egyszer Budapestről Szegedre egy másodosztályú kupéban. Nehéz köd ült a vidék fölött, fák és vasúti őrházak homályosan, mint valami kísértetek futottak el mellettünk, a képzeletre bízva, hogy alakot adjon nekik. Útitársaim közül csak az egyiket ismertem: a jó Komjáthy Bélát (...) A szemben ülő két útitárs bundáiba takaródzott, s idegenszerű pillantásuk rögtön elárulta, hogy nem ismerik egymást. Mi sem ismertük egyiket sem.
– Kedves képviselő társam, ezek alighanem németek – súgja nekem Komjáthy halkan.
– Miből gondolja?
– Hát nem látja a cilinderkalap-tokokat a polcon?
– Az ám. De a fizinómájuk se nem zsidó, se nem német, én fogadni mernék, hogy magyarok.
– Hát, hiszen azt mindjárt megtudhatjuk.
– Igen – mondám – ha képviselőtársam megkérdezi.
– Nem én, hanem van nekem egy csalhatatlan eszközöm, amivel nagyon sokat el lehet érni.
– Tán valami Aladdin-féle csodalámpa?
– Ej dehogy! Az adomáim. Azokkal lettem képviselő, azok visznek a miniszteri székbe is, azokkal nyitok föl minden zárat.
S ezzel elmondott vagy két neveletlen adomát, mire csakugyan mosolyogni kezdett átellenben a két rideg arc. Hanem ez csak egy másodpercig tartott, újra a komor zárkózottság jellege ült ki oda, mint két láthatatlan lakat (...).
E percben ordították odakünn »Kőbánya, öt perc!«. Kupénk ajtaja egyet csattant, és a konduktor belépett daliásan, bizonyos színpadi hatást hajhászással...
A konduktor megnézte Komjáthy ingyen vasúti jegyét, mely az I. osztályra szólt. Lyukat ütött rajta és kinyújtotta hosszú karját a fiatalabbik útitárs felé, ki mosolyogva vett elő egy sárga kártyát s így szólt:
– Ez is szabadjegy.
Mire az idősebbik egy fehér papírt vont elő zsebéből s derülten mondá:
– De még ez is az!
Mindenki szája nevetéstől húzódott szét, még a konduktoré is.
– Hi, hi, hi, – szólott a fiatalember élénken. – Oh! Oh! Oh! Ma már csak a szamarak szoktak a vasúton fizetni.
Erre egyszerre megszűnt a nevetés, s rám a tárcámban keresgélőre fordult minden tekintet, a konduktoré nyomán. A fiatalember, ki előbb szórakozottságból nem vett észre, meghökkenve hebegé:
– Ezer bocsánat, uram! Nem volt szándékom megsérteni.
Elszóltam magam…
– Legyen nyugodt uram – mondám, zöld puha jegyemet előnyújtva –, én a legkevésbé sem neheztelek. Mivel ez is ingyenjegy.
Bezzeg lett erre derültség a kupéban, úgyhogy az idősebbik idegen meg is fenyegetett érte tréfásan.
– Legalább már énelőttem ne beszélnének ilyet az urak. Mert én vagyok a vasúti direktor Tolnay Lajos.”

• vonat
• vasút
• történelem