Pontosan ezért tanítják sok családban gyermekkortól: nem azt, mennyit lehet költeni, hanem azt, milyen sorrendben kell dönteni a pénzről.

I. Adakozás: nem hit okán, inkább fegyelem. Ez nem pusztán jótékonyság. A jövedelem kb. 10 százalékának elkülönítése (Ma’aser Kesafim) nem feltétlen kötelező, de széles körben elfogadott gyakorlat. Pénzügyi szempontból ez azt tanítja meg, hogy nem minden pénz elkölthető. Ez erősíti az önkontrollt, és csökkenti az impulzív döntéseket, jelenlegi modern környezetünkben különösen hasznos lehet.

II. Befektetés: a pénznek feladata van. Pénzünk egy része azért van, hogy növekedjen és értéket teremtsen. Akár egy vállalkozásban, befektetésben vagy saját tudás fejlesztésében. Ez a pénz nem a mindennapi költésre szolgál, hanem a jövőt építi. A lényeg, hogy ez az összeg fejben is lezárt: nem elkölthető, hanem folyamatosan dolgozik.

III. Tartalék: döntési szabadság. A tartalék nem befektetés és nem luxus, hanem biztonsági háló. Nem azért van, hogy növekedjen, hanem azért, hogy váratlan helyzetben ne kényszerből kelljen döntenünk. Ha van tartalék, van mozgástér – ezt tovább nem is kell részletezni, miért hasznos.

IV. Megélhetés: ami ezután marad. Csak az előző három rész elkülönítése után jön a mindennapi költés, ez ad keretet. Jó esetben. A fogyasztás alkalmazkodik a rendszerhez, nem pedig fordítva. Ez az egyik legerősebb oka annak, hogy a módszer hosszú távon jól működik. 

• spórolás
• pénzügy
• tudatosság