MENÜ
2021. február 28.
Elemér
Rendszerszinten sérül az autonómia a magyar iskolákban

Rendszerszinten sérül az autonómia a magyar iskolákban

g7.hu

A pedagógusok autonómiája alapvető cél kell legyen egy mainál sokkal jobb oktatási rendszerben.

Van egy bűvszó az oktatáspolitikában: az autonómia. Akik korlátozzák, elveszik, azok egy szót sem beszélnek róla, annál inkább a kritikusaik. Van egy sokkal nehezebben megjegyezhető és nem is könnyen kimondható testvére: a szubszidiaritás. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy a döntések azon a legalacsonyabb szinten szülessenek, amely szint még átfogja az érintetteket, amelyen biztosítható az eltérő érdekek és megközelítések megfelelő, demokratikus képviselete és biztosítható a döntéshez szükséges szakértelem is.

Az autonómia akkor hiányzik, a szubszidiaritás elve akkor sérül, ha úgy döntenek túl magas szinten emberek sorsáról, hogy az alsóbb szinteken lévő szervezetek, vagy emberek különbözőségeit figyelmen kívül hagyják. Fogalmazzunk egyszerűen: ma a magyar oktatásban szinte semmiben nem érvényesül a szubszidiaritás, vagyis sérül az autonómia elve.

Arról, hogy egy iskolát ki vezessen, vagy kik tanítsanak benne, több szinttel az iskola tevékenységében közvetlenül érintett közösség felett döntenek. Hogy az iskola épületében a 6. a. osztálytermének zárját, vagy az épület ereszcsatornájának egy hibáját kell-e előbb kijavítani, arról nem az iskolában a megfelelő szakember dönt (rendszerint nincs is ott ilyen szakember), hanem egy legalább 40 iskolát irányító szervezet.

Hogy egy magyartanár mit tanítson meg pontosan, mely versek kerüljenek elő az órákon például, és hogy melyik gyereknek melyik művel érdemes foglalkoznia, azt a legmagasabb szinten egy jogszabály (tanterv) jelöli ki, egységesen, mindenkire egyformán. Megmosolyogtatónak tarthatnánk, ha nem múlna az autonómia hiányán, vagy csökevényességén nagyon sok minden, többek között nagyon jelentős mértékben a tanulás eredményessége is.

Vegyük a koronavírus-járvány példáját! Villámcsapásként érte a pedagógus társadalmat a március 13-i bejelentés: átállunk osztálytermen kívüli digitális munkarendre. A meglepődést, talán sokkot is mondhatjuk, lázas munka követte: hamar felálltak a rendszerek. (És még ez volt a valamivel jobb eset, mert ahol lényegében semmi nem történt, mert esélye nem volt semmilyen digitális oktatásnak, ott volt csak igazán nagy a baj.)

Felálltak a rendszerek, és nagyon sok online órát tartó pedagógus (komoly tisztelet a kivételnek) elkezdte „nyomni” ugyanazt a tananyagot, amit az osztályteremben is „leadott” volna. Ráadásul úgy, hogy képernyőre vitte ugyanazokat a módszereket, amelyeket a normál körülmények között használt. A közvetlen kapcsolat hiánya még elviselhetetlenebbé tette a járvány nélkül is létező túlterhelést. Amit még tetézett az is, hogy nagyon sokan a szokásosnál is több feladatot adtak a gyerekeknek. Ezzel – tudhatták volna előre – a szülők és más segítők életét nehezítették meg.

Hogy jön ide az autonómia? Ha Magyarországon ma a tanítást nem határoznák meg teljes részletességgel, teljes mértékben, egységesen előíró jelleggel a központi tantervek (Nemzeti alaptanterv és kerettantervek), akkor lett volna esély arra, hogy a pedagógusok józanul felmérjék, hogy a különleges helyzetben mit bírnak el a gyerekek (ezt egyébként a nem különleges helyzetben is fel kellene mérniük).

Bekövetkezett volna az, amit a koronavírus-járvány kitörésekor is már sokan leírtak, hogy az oktatás visszavesz a tempóból, racionalizálja a megtanulandó „mennyiséget”. Ha lenne autonómia, ha működne a szubszidiaritás, akkor az adott pedagógus – a járvány idején különösképpen – az osztálya, sőt, benne az adott tanulók számára differenciáltan határozhatná meg, hogy mivel, mennyi ideig foglalkozzanak, milyen mélységig dolgozzák fel azt, mely tanulóval meddig lehet, sőt, meddig kell elmenni a terheléssel.

A helyzet fonákja, hogy oktatási vezetők szájából nagyon ritkán ugyan, és egyáltalán nem minden pedagógus által hallhatóan elhangzott, hogy lehet kevesebbet tanítani. E felszólításnak természetesen semmi értelme nem volt, hiszen a fennálló jogszabályokkal ellentétes cselekvésre sarkallta a pedagógusokat. Nyilván a NAT, a kerettantervek és a helyi tantervek szigorú végrehajtásának hivatalos felfüggesztésére lett volna szükség. Erre lett volna szükség (más intézkedések mellett) a különleges helyzetben való kormányzás örve alatt, ésnem arra, hogy járványtól teljesen független kérdésekben hozzon különleges döntéseket a kormány.

De ha azt hisszük, hogy a pedagógusok akár a jogszabályokkal szembe szállva önhatalmúlag racionalizálták volna a tananyagot, a kiadott feladatok mennyiségét, ha kellően bátrak, akkor – azt hiszem – nagy tévedésben vagyunk.

A pedagógusoknak egy nagy része valójában nem akart és nem akar semmi ilyesmit.

Nem is a bátorság hiányzik. Ha általában van szó a terhekről, a túlterhelésről, akkor egyértelmű a válasz: legyen kisebb a terhelés (persze inkább a pedagógusoké, például legyen kisebb a heti óraszám). De ha arról van szó, hogy differenciálni kellene, a gyerekek személyre szóló fejlesztése lenne a cél, akkor már a pedagógusok többsége visszakozik.

A pedagógusok autonómiája alapvető cél kell legyen egy mainál sokkal jobb oktatási rendszerben. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy a pedagógiát nem kreatívan, nem alkotó tevékenységként, és különösen nem korszerű elvek alapján gyakorló pedagógusok (ők sajnos a többség) nem sokat tudnak kezdeni az autonómiával. Az egy másfajta kultúra része. Másfajta tudásra, másfajta beállítódásokra van szükség ahhoz, hogy egy pedagógus akarjon és tudjon élni az autonómia lehetőségeivel.

Amikor jött a járvány, és bezárták az iskolákat, egy csomó autonómiájától megfosztott, pedagógiai betanított munkásként tartott, a jól begyakorolt, hagyományos iskolai működésmódokra és tanítási módszerekre szocializálódott pedagógus állt szemben az így számára megoldhatatlan feladattal. Csak kevesekben volt meg az a kezdeményezőkészség, az a tudás, amelynek használatával messze lehet kerülni a ma már igazán komolyan nem vehető hagyományos megoldásoktól.

Ők bátrak is, hiszen – mondjuk ki – ellene mennek a jogszabályoknak, állandó fenyegetettségben élnek: mi lesz, ha jön a minősítés, mi lesz, ha a tankerület közbeszól, mi lesz, ha valaki feljelenti őket. Itt tartunk ma.

Ahhoz, hogy a szakmád korszerű elvei szerint taníts, alkalmazkodj az általad tanított csoportokhoz és az azokban tanulókhoz, ahhoz, hogy adott esetben, ha például jön egy járvány, és rugalmasan át kell alakítanod szinte mindent, tehát ha egész egyszerűen normálisan akarsz tanítani, ahhoz vállalnod kell nem is kis veszélyeket.

Ez az igazi értékrombolás. Ódivatú, haszna nincs cselekvésre szorítunk olyanokat, akiknek éppen azt kellene megtanulniuk, hogy miképpen törhetnének ki felelős, autonóm döntéseikkel, sorsuk saját kezükbe vételével ebből a helyzetből, és ahol csak lehet, gátoljuk azok kibontakozását, akiknek ezt már nem kell tanulniuk, éppen, hogy ők lehetnek azok, akik példát mutatnak.

De szeretnék mutatni példát arra is, hogy nem mindig a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni a döntéseket. És ismét a járvány adja a példámat.

Sok tanuló (és szülő) szenvedett attól, hogy számos iskola nem jelölt ki egyetlen kommunikációs platformot az online oktatás számára (de voltak olyanok is, akik megtették). E kérdésben a döntés lehető legalsóbb szintre helyezése hiba. Ahol a pedagógusok teljesen önállóan döntötték el, hogy melyik szoftvert vagy szoftvereket használják, ott pillanatok alatt káosz lett a dologból, a tanulók kapkodták a fejüket, hogy most éppen melyik eszközre van szükségük. E kérdésben egyáltalán nem baj, ha „nem teljesen demokratikus” a döntés, hanem az a jó, ha az iskola törekszik az egységesítésre (és az ezzel kapcsolatos döntést is meg lehet hozni demokratikusan).

Vagy a másik példa (igaz, ez nem covidos): az iskolák fenntartóiként sem a lehető legalacsonyabb szinten elhelyezkedő államigazgatási egységeket érdemes kijelölni, legalábbis a kisközségek esetében (de a városok esetében már igen), hanem érdemes eggyel feljebb lépni, és mondjuk a járások szintjét kijelölni erre, mert az érdekek egyeztetése, a kellő szakértelem biztosítása – mai tudásunk szerint – itt biztosítható jól.

Okos döntésekre lenne szükség az autonómia kérdésében. Bár nem is biztos, hogy itt a kognitív készségek játsszák a legfontosabb szerepet. Az autonómia korlátozása a nem igazán demokratikus politikai berendezkedések számára nem arról szól, hogy miképpen biztosítható a legjobban a szubszidiaritás. Nem arról van szó, hogy ők ugyan nagyon akarnák a szubszidiaritást, de nem voltak elég okosak a döntés során.

Kőkemény hatalmi számításokról van ilyenkor szó, az autonómia tudatos szűkítéséről, vagyis a kisebb és sokszor nagyobb szabadságok elvételéről.