MENÜ
2024. június 16.
Jusztin
Mielőtt megszólalna, nézze meg ezt a filmet

Mielőtt megszólalna, nézze meg ezt a filmet

hvg.hu

A film alapjául szolgáló önéletrajzi regény írója, Annie Ernaux csütörtökön kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.

Nincs még egy pillanat a világtörténelemben, amikor aktuálisabb lehetne a Magyarországon a napokban bemutatott, Esemény című, a Velencei Filmfesztiválon fődíjas film, mint most: az alapjául szolgáló önéletrajzi regény írója, Annie Ernaux csütörtökön kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, és a világ több országában újra veszélyben az abortuszhoz való jog.

A pokol: a többi ember, írta talán leghíresebb művében Jean-Paul Sartre, az Esemény című francia film egyik rejtett „mellékszereplője”: az 1963-ban játszódó történet szereplői, az egyetemen irodalmat hallgató lányok szobáiban az ő előadásainak posztereivel vannak kidekorálva a falak, és a leendő irodalmárok is úgy beszélnek Sartre művészetéről, mintha fontosabb lenne az életüknél. Mert tényleg ugyanolyan fontos, mint az életük, ha nem is Sartre, de a továbbtanulás, az irodalom, aminek révén kitörhetnek onnan, ahonnan jönnek: a fizikai munkások, gyári alkalmazottak, vidéki kocsmát üzemeltető szüleik világából. Sartre-on, pontosabban az őt is tanító egyetemen, az ottani vizsgákon múlik a jövőjük.

A pokol: a többi ember – a film tulajdonképpen erről, erről is szól, kis kiegészítésekkel. A pokol: egyedül bolyongani abban a világban, amiben a többi ember kényszerít arra, hogy úgy éld az életedet, ahogy te nem akarod. Ahol a többi ember mondja meg, hogy mit tehetsz a saját testeddel, és mit nem. A pokol: teherbe esni ebben a világban, a 60-as évek Franciaországában, a női fogamzásgátló tabletta legalizálása előtt, az abortusz betiltása után.

Sartre idézett drámájának címe Zárt tárgyalás, angol fordításban No Exit, és tényleg: onnantól, hogy a főszereplő lány – maga az alapregény írója, a saját akkori naplóit önéletrajzi regénnyé formáló friss Nobel-díjas Annie Ernaux – egy éjszakája szerencsétlenül végződött, rázárulnak az ajtók, és nincs kijárat az előző generációk elhagyni kívánt világából, nincs kijárat a rettegett jövő elől. Hiszen a többi ember törvényekkel szabályozta, hogy mely ajtók lehetnek nyitva, és főleg melyek zárva. Az orvosok, látva a lány kétségbeesését, hajlandóak felírni neki egy injekciót, amely megoldaná a helyzetet – ha valójában nem magzaterősítő anyag lenne.

„Egyszer majd szeretnék gyereket, de nem az életem helyett. Attól félek, meggyűlölném miatta a gyereket, és talán sosem tudnám megszeretni” – mondja Anne a szűkszavú, szikár, az elhallgatások világában elhallgatásokkal operáló film egy pontján. Audrey Diwan rendező mesterien komponált filmverziója ugyanis formájával is a tartalmat erősíti: ebben a világban – azaz a közelmúlt, és ki tudja az amerikai legfelső bírósági döntést és a magyar tapogatózást látva: talán a közeljövő valóságában – a legtöbben még beszélni sem hajlandóak az abortuszról és a vele kéz a kézben járó börtönbüntetésről. Így a filmben el sem hangzik az abortusz szó, legfeljebb a „probléma”, de még inkább csak annyi, hogy „az”.

És ahol a szavak elárulják az embert, ott mindenki más is.

Az Esemény a kiszolgáltatottság filmje.

A főszerepet, az író leánykori nevének megfelelően Anne Duchesne-t játszó Anamaria Vartolomei lesütött tekintettel, mégis hihetetlenül erős kisugárzással menetel végig a film cselekményén, folyamatosan falaknak ütközve, egyre több kék-zöld folttal, de semmit sem lankadó kitartással, egészen addig, amíg már az lesz a kérdés, az életébe kerül-e, hogy meg akarja tartani a saját maga életét. Hiszen ahol nincs legális abortusz, de vannak Anne-hoz hasonló nők, úgyis lesz alternatíva, a törvény, a többi ember a megoldástól úgysem tud elzárni, csak attól, hogy ez ne legyen életveszélyes, pokolian fájdalmas, és ne megint csak a totális kiszolgáltatottsághoz vezessen: legvégső soron ahhoz, vajon az orvos hajlandó lesz-e spontán vetélést írni a kórlapra, vagy egy tollvonással rögtön azután börtönbe küldi a betegét, hogy elállt – ha eláll – a vérzése.

Nagyszerű alakítás Vartolomei-é: ahogy leszegett fejjel próbál kijutni a zárt ajtókon – még a film képaránya is négyzetesebb a szokottnál, még ez is mintha jobban beszorítaná valahová a főszereplőt –, olyan benyomást kelt, mint egy bika, amelyet egyre több tőrrel szúrnak meg az arénában, de akkor sem adja fel a harcot azért, hogy kikerülhessen a helyzetéből, mert ha nem, az vagy megöli, vagy csak az életét veszi el. Azt az életet, amiért eszmélése óta keményen dolgozik.

Már csak azért is ébreszt ilyen érzéseket a játéka, mint az arénában egyedül küzdő bikáét, mert Anne tényleg mindenben egyedül marad. A legközelebbi barátnői sem mernek a témáról beszélni, inkább elfordítják a fejüket; az egyik orvos elárulja, a másik csak nem tud neki segíteni, akitől pedig segítséget remél, az csak, mint kopó a vérszagot, kiszagolja a kiszolgáltatottságát, és ki is használja. A férfit, a másik embert, akinek ez a cseppet sem áldott állapot köszönhető, hiába keresi fel, hogy segítsen rajta – ha mással nem, legalább együttérzéssel –, mert az pontosan tudja, hogy könnyedén lerázhatja a válláról a felelősséget. Egy újabb téma, amiről nem beszél a film, mégis mindent elmond róla szavak nélkül is: hogy ahol a nők önrendelkezési jogát csorbítják az abortusszal kapcsolatban, ott szándékosan nem vesznek tudomást arról, hogy egy terhességért egy férfi is felelős.


© Mozinet
Egy férfi, akin nem látszik, hogy az ő hímivarsejtje termékenyített meg egy petesejtet, akinek nem változik meg tőle feltétlenül az élete, akit semmiféle retorzió nem fenyeget semmiért.

De a nőket korlátozó hatalom sosem foglalkozik a férfiak felelősségével, és ez hatvan év alatt sem változott,

ahogy a közbeszéd is többnyire csak a „felelőtlen nőt” kárhoztatja, noha nagyon visszafogott becslés szerint is legalább ugyanannyi férfi nem védekezik a nő terhessége ellen, ahány nő. A film idejében, a fogamzásgátló tabletta előtt pedig még egyértelműbb volt a helyzet, hiszen a nő a szüzesség és az élete hátralévő részének kockáztatása között választhatott, ha biztosan felelős férfit nem talált. Nem csoda, hogy ebben a világban a szex félelmetes, rettegett, veszélyes dolog, nem pedig élvezet, nem kiteljesülés; vagy ha valaki mégis tudta, hogy az is lehet, legfeljebb magát edukálhatta, ahogy az kiderül a film egyik erős, meglepően bevállalós jelenetéből is.

A film ugyanakkor nem igazán hangsúlyozza az 1963-as dátumot: nem hallgatja el, de a konkrét évszám csak egyszer tűnik fel egy cetlin, a jelmezek inkább kortalanok, mint konkrét időszakhoz kötöttek. Audrey Diwan rendező alighanem azt akarja jelezni a rá jellemző, finom eszközökkel, hogy ne gondoljuk, olyasmiről van szó, ami 1975-ben egyszer és mindenkorra megoldódott (ekkor fogadták el Franciaországban az úgynevezett Veil-törvényt az abortusz legalizálásáról, Simone Veil egészségügyi miniszter közbenjárására, aki szemben azokkal az ősz hajú férfiakkal, akik ma újra ilyen ügyekben döntenek, rendelkezett egy ebben az ügyben kifejezetten hasznos tulajdonsággal: nő volt). Hiszen látjuk, hogy nem oldódott meg, és az Esemény úgy ad vészjelzést, hogy a mai aktualitásokra sehogyan sem utal, egyszerűen csak nagyon hitelesen, nagyon átélhetően, nagyon fájdalmasan megmutatja:

az abortusz betiltása maga a pokol,

legalábbis azok számára, akiket ez az intézkedés akár metaforikus, akár valós börtönbe zár.


© Mozinet
És noha a lehető legaktuálisabb társadalmi-politikai témáról szól, a film a világon semmiben nem hasonlít a propagandára: amit a vásznon látunk, egy érzékeny művészfilm egy fiatal nő kálváriájáról, remekül megírt történettel, fojtogató atmoszférával, kiváló színészi játékkal, és ami a legfontosabb, zsigerien átélhető érzésekkel. Az Esemény azt valósítja meg, amire csak a jó művészet képes: átélhetővé tesz számunkra valami olyasmit, amit mi magunk remélhetőleg soha nem kell, hogy átéljünk, de jobb lenne a világ, ha mégis mind tudnánk, milyen abban a helyzetben lenni.

Szóval rendben, tegyék kötelezővé az abortuszra kényszerülő nők számára, hogy meghallgassák a magzati szívhangnak nevezett hangokat. De akkor tegyék kötelezővé a világ összes döntéshozója számára, hogy mielőtt bármit is mondanak a témáról, nézzék meg az Eseményt.