MENÜ
2021. március 1.
Albin
David Attenborough megszólalt, és rossz híreket hozott

David Attenborough megszólalt, és rossz híreket hozott

qubit.hu

Attenborough: az intelligenciánál többre lesz szükség, most már bölcsnek is kell lennünk.

David Attenborough a környezetvédelem legismertebb arca, az ember, aki mindenkinek a nappalijában megfordult már a tévében, aki megteremtette a természetfilm műfaját, és akire még mindig nagyon odafigyelnek, ha csinál valamit. Egy élet a bolygónkon című filmjét milliók nézték meg a Netflixen, ami még semmi ahhoz képest, hogy mit ért el a dokumentumfilmtörténet szempontjából is mérföldkőnek számító első sorozatával, amelynek részeit nagyjából egymilliárdan nézték a tévében, amikor bemutatták. Ilyet még nem láttak, mert ilyet még nem is csinált senki.

Régebben mindenki örült Attenborough megjelenésének: lám, megint lehet tanulni valami érdekeset. Sir David és a stáb a világon először mutatta be, mit csinálnak a kékbálnák, hogyan viselkednek a gorillák a vadonban, és még mennyi érdekességre bukkan az ember a Földön, hi kinyitja a szemét. A több földrészen, hihetetlen erőfeszítések árán leforgatott filmek már a kezdetektől fogva arra próbáltak rávilágítani, hogy minden mindennel összefügg, és ez nem csak valamilyen ezoterikus szólam: ha csökken a biodiverzitás, azt nemcsak az eltűnő fajok fogják megérezni, hanem az egész bolygó is, leginkább pedig maga az ember. Az az ember, aki megteremtette saját világát, de hatalmában áll az is, hogy felszámolja ezt a világot – a Föld pedig, ahogy már olyan sokszor, csak magához tér majd, de soha nem lesz olyan, mint azelőtt, és könnyen lehet, hogy az embernek már nem jut hely rajta. Ha Attenborough mostanában megszólal, már senki sem örül annyira, mert általában rossz híreket hoz.

Attenborough biciklizett, a Földön 2,3 milliárd ember élt

Attenborough és társszerzője, az Egy élet a bolygónkon rendezője, Jonnie Hughes a Park kiadónál magyarul tavaly megjelent könyvben tulajdonképpen a filmet mesélik el szöveges formában, de itt nem olyasmit kell elképzelni, mint a kilencvenes évek akciófilmjeiből készült bűnrossz regények. Attenborough rengeteg modern kutatásra hivatkozik, és elegendő adatot idéz ahhoz, hogy megérje papíron is látni, amiről beszél, adott esetben pedig visszalapozni a korábbi részekhez. Sir David (egyebek mellett a fordítónak, Makovecz Benjaminnak köszönhetően) szépen, mesélősen magyarázza el, hogy mikor mi történt abban a 66 évben, amiről a kötet szól. Persze vannak ennél személyesebb visszatekintések is: Sir David azzal kezdi a történetet, hogy kiskorában nagyon szeretett biciklizni, és mindennél jobban élvezte, ha a mészkőben egy olyan fosszíliára bukkant, amit ő pillanthatott meg elsőként a világon. Évmilliók kellettek ahhoz, hogy ezek a lények éppen azokra a körülményekre optimalizálódjanak, amelyekben éltek; a sikeresek tovább alakultak, a lemaradók elbuktak.

A könyv

A változás általában lassú, de Attenborough visszatekintése szerint 1937-ben, amikor tizenegy évesen biciklizni indult Leicesterben, a Föld népessége még csak 2,3 milliárd fő volt, a légkör szén-dioxid tartalma 280 milliomodrész, az érintetlen területek aránya pedig 66 százalék. Ahogy a filmben is, a szerző ezekkel az adatokkal tagolja történetét, és ebből bizony látszik, hogy míg egyes fajok eltűnéséhez és feltűnéséhez rengeteg idő szükséges, az ember olyannyira belenyúlt a Föld működésébe, hogy már rövid időn belül is hihetetlen változásokat idézett elő.

Pripjaty

Illetve nem is ezzel kezdődik a történet: ezzel csak Attenborough története kezdődik. Van még egy előszó is, Pripjatyról szól, egyfajta jövőképként. A várost a csernobili katasztrófa után kiürítették, azóta legfeljebb irányított túrákon lehet csodálkozni azon, hogy néz ki egy olyan város, amiből hiányzik az ember. Attenborough szerint persze ez nem csupán egy baleset mementója: „itt minden (…) arról tanúskodik, hogy az emberiség elveszíthet mindent, amire szüksége van és amit értéknek tekint. Ezen a bolygón egyedül mi, emberek vagyunk képesek arra, hogy világokat teremtsünk, aztán elpusztítsuk ezeket a világokat”.

A könyv tulajdonképpen erről az aggodalomról szól – és arról, hogy még mindig nem késő megmenteni a megteremtett világunkat. Idáig hosszú út vezet: a szerző először elmeséli az emlékezetes bicikliutakat, aztán kisebb-nagyobb kronologikus ugrásokkal és az egyes évszámokhoz tartozó adatokkal érinti az egyetemi éveket, az antropológiai kutatásokat, az első expedíciókat, az első filmeket és a BBC-t is. Önéletrajznak sem rossz, de közben filmtörténeti forrásként sem utolsó: Attenborough ott bábáskodott a természetfilm születésénél. Közben persze sárkányt is fogott, feltáratlan területekre utazott Ausztráliában, gorillát mentett, és persze leült a kamera elé, és szépen elmagyarázta, hogy mi minden történik ezen a bolygón.

Gyorsan fordult rosszra

Most ott tartunk, hogy az irdatlan mennyiségű szemét, a természeti erőforrások elherdálása, az erdőirtás és a túlhalászat miatt a biodiverzitás nagyobb veszélyben van, mint eddig bármikor az emberi történelem során. Attenborough itt megint magára vállalja a vészmadár szerepét: szerinte például a tengeri biodiverzitás csökkenése azért nem annyira központi téma, mert egész egyszerűen nem vesszük észre. Ennek oka „az elmozduló viszonyítási pont elnevezésű jelenség. Minden nemzedék azt tekinti normális alapállapotnak, amit megtapasztal. Azt, hogy a tenger mit képes nyújtani, annak alapján ítéljük meg, amilyennek a jelenlegi állapotokat ismerjük, miközben az egykori elképesztő halgazdagságról fogalmunk sincs”. A túlhalászat pedig nem is olyan régi jelenség – ahhoz viszont elég régi, hogy már ne legyen ismert az alapállapot. Ugyanez igaz, bár változó mértékben, azokra az adatokra, amelyekkel a szerző a fejezeteket tagolja: a legtöbb olvasó nem látott érintetlen vadont, így az sem tűnik fel neki, ha ezek száma drámaian és napról napra csökken. A történet kezdetekor még 66 százalék volt, 2020-ban, amikor Attenborough lezárta a könyvet, már csak 35 százalék – és ez csak egy mérőszám.

„Felelőtlen és botor viselkedésünk alapjaiban formálja át az eleven természetetet.”

Mi jöhet még?

A könyv első, életrajzi elemeket felvonultató első része Pripjattyal kezdődik és végződik, és mivel A szemtanú vallomása címet viseli, kifejezetten nyomasztóan hat. Nem földtörténeti korokról van szó: néhány évtized alatt romlott ennyit a helyzet. A következő, kisebb rész a Mi vár ránk? címet viseli, és aki követte Attenborough munkásságát az elmúlt néhány évben, az bizony tudja, hogy a jelenlegi trendek szerint semmi jó nem vár ránk. A természet összeomlása megkezdődött: „A Föld vezérlőközpontjában felelőtlenül tekergetjük a tárcsákat és nyomogatjuk a kapcsolókat, ahogy a tehetetlen és hozzá nem értő éjszakai műszak tette 1986-ban Csernobilban”. A mostani helyzet Attenborough szerint jóval súlyosabb, mint amilyen Pripjatyban volt, az elinduló láncreakció pedig a magunk kényelmére alakított bolygó egészét kísértetvárossá alakíthatja.

„Jelenlegi tevékenységünk halálra ítéli a Földet – írja Attenborough. –Az átlagosnál százszor nagyobb tempóban csökkentjük a biodiverzitást; az ilyen gyors összeomlás csak a földtörténet tömeges kihalási eseményeihez hasonlítható.”

Aki eddig még nem érezte magát rosszul, az most még bepótolhatja, a szerző ezután ugyanis sorra veszi, hogy mi minden várható még a közeljövőben. Kilencven év belátható távolság, maga Attenborough is megélt ennyit; azoknak viszont, akik most születnek, még rosszabb világra kell felkészülniük, ha az emberiség nem változtat szokásain. A 2030-as évekre Brazíliában megindul az erdőelhalás, a biodiverzitás tovább csökken, az amazóniai őserdők helyét lassan szavanna veszi át. Az Északi-sarkról eltűnik a jég, a Déli-sarkon pedig beköszönt az első fagymentes nyár. 2040-re felolvad a permafroszt, a tundra pusztulásnak indul, a helyét sártenger veszi át. 2050-re az egyre gyakoribbá váló erdőtüzek elsavasítják a tengereket, ezzel tovább pusztítva a biodiverzitást, és a Föld korallzátonyainak 90 százaléka megsemmisül. A 2080-as évekre a szárazföldi élelmiszer-termelés válsághelyzetbe kerül, a rovarok pusztulása pedig a termelt élelmiszernövények háromnegyedét érinti majd. Mindeközben bármikor elképzelhető egy új járvány kitörése, Attenborough szerint ugyanis óvatos becslés szerint is nagyjából 1,7 millió, emberre potenciális fenyegetést jelentő vírus van jelen a természetben. Az eddigi kilátások alapján 2100-ra humanitárius válság következhet be, és elindulhat a világtörténelem legnagyobb kényszerű népvándorlása; az emberiség negyedének szaharai átlaghőmérséklethez kellene alkalmazkodnia. Ez azt is jelenti, hogy számukra a mezőgazdálkodás már nem lesz járható út. Az általános és természeti válságot háborúk és fegyveres konfliktusok sora kíséri majd, ez ellen pedig Attenborough szerint csak egyetlen ellenszer adódik: vissza kell vadítanunk a világot.

A visszavadítási program

És ezzel jön a második rész (már ha a felvázolt jövőképet nem önálló egységként kezeljük), A látomás. Fontos látomásról van szó, hiszen ez lehet a kiút az egyébként kódolt önmegsemmisítésből. Nem lehet visszatérni a vadászó-gyűjtögető életmódhoz, de a károsanyag-kibocsátást például lehet csökkenteni. Attenborough szerint ez az egyetlen módja annak, hogy az ember megmaradhasson a Földön, és a Föld is megmaradhasson olyan sokszínűnek, amilyennek csak lenni tud, ehhez pedig társadalmi és ökológiai változások is kellenek.

Itt leckék következnek, az olvasó pedig nem szeretik a leckéket, de Attenborough nem is azért adja fel őket, hogy szeressük. Az első a kényszeres növekedés kritikája: egy véges világban egyszerűen fenntarthatatlan a végtelen növekedés kényszere. A GDP nem minden: ebben Attenborough szerint Új-Zéland mutat utat, ott szakítottak először a nemzeti összteljesítmény egyeduralmával.

A következő lecke a tiszta energiáról szól. „Az élő természetet lényegében a napenergia működteti” – írja Attenborough. A fotoszintézis nélkül nem nagyon tudnánk meglenni mi sem, márpedig ha a bolygóról van szó, az ember elsősorban magára gondol, az üvegházhatásra viszont nem – pedig ez a gyökere az egyik nagy problémának, ami az emberiséget, és nem a bolygót fenyegeti. Ahogy annyi világégés után, a bolygó köszöni, most is jól van. Attenborough szerint az átállásra már kevesebb mint tíz éve jutott az emberiségnek, és ez a 2030-as riasztó forgatókönyvet elnézve tényleg sürgős tennivalókat jelent. A legnagyobb akadály itt is az emberiség egyik nagy találmánya, az üzlet: a távoli jövő érdekében egyszerűen nem éri meg lemondani a jelenről.

Attemborough szerint a váltás útjában álló akadályok közül talán a leghatalmasabbat a beépült és megrögzült érdekek, érdekszövetségek képezik. A változás fenyegetést jelent mindenkire nézve, akinek befektetései vannak a fennálló intézményekben. Ma a világ tíz legnagyobb vállalata között hat olaj- és gázipari társaságot találunk, a másik négy közül pedig kettő a közlekedésben és áruszállításban érdekelt – ám korántsem csak ezeknek fűződnek érdekeik a fosszilis energiahordozók felhasználásához.

 

A megoldás Attenborough szerint a karbonadó kibocsátása, és ezzel a birtoklási vágy visszaszorítása, egyúttal a fenntarthatósági forradalom véghezvitele. „Az élet csendesebb lesz, a levegő és a víz tisztább” – írja Attenborough. Izland, Albánia és Paraguay máris fosszilis energiahordozók nélkül boldogul, legalábbis ami az áramszükségletét illeti, sok fejlődő országnak pedig ez lehet a jövő felé vezető út. Sir David szerint ez a visszavadítás lenne a megoldás az egész világot sújtó problémára is: a több élőhely nagyobb biodiverzitást eredményezne, ez pedig végső soron az egész emberiségnek segítene, a bolygó többi lakosáról nem is beszélve.

Ennek megfelelően a tengerek visszavadítása a következő lecke: ezzel „növeljük a megkötött szén-dioxid mennyiségét, fokozzuk a biodiverzitást, és mi magunk több élelmiszerhez jutunk”. Jelenleg a tengerek mindössze 7 százaléka élvez védettséget, ami semmi ahhoz képest, hogy a Föld kétharmadát víz borítja. Attenborough ennek megfelelően azt szeretné, ha ennél jóval több védett övezet létezne, méghozzá úgy, hogy a nagyobb halakat ne bántsák, ugyanis az ilyen ökoszisztémákat nagyon megborítja a kard- vagy tonhalak lehalászása. Ezek a példányok több ikrát raknak, kifogásuk pedig helyrehozhatatlanul károsítja az élőhelyet, ugyanis lehetőséget sem biztosít a hasonló méretű állatok kifejlődéséhez.

Foglaljunk el kevesebb helyet: ezt nem kell magyarázni. A holocén időszakban a biodiverzitás csökkenésének legfőbb oka az ember térhódítása volt, ennek a folyamatnak a java pedig a közelmúltban ment végbe. A trend nem változik: a növekedés jegyében továbbra is folyik az erdőirtás. Attenborough szerint „a bolygó lakható területének több mint felét sajátítottuk ki a magunk céljaira”. És ahogy folytatja: „A fák kivágásával, az erdők felégetésével, a mocsarak kiszárításával és a füves síkságok felszántásával felszabadítottuk az itt tárolt szén-dioxid kétharmadát. Súlyos árat fizettünk tehát ezekért a területekért”. A megoldás a fenntartható gazdálkodás.

Az érték újraértékelése

A sor folytatható, az mindenesetre világos, hogy nem élhetünk tovább úgy, ahogy eddig. Attenborough szerint az egyik fő baj a húsfogyasztás: „ma a hús- és tejipar szolgálatában áll a mezőgazdasági művelésbe vett területek 80 százaléka: az ötmilliárdból négy, vagyis akkora terület, mint egész Észak- és Dél-Amerika”. Ez a jelenlegi formájában nem fenntartható, mivel a Föld egyszerűen nem elég nagy ahhoz, hogy kiszolgálja az igényeket. Ez minden erőforrásra igaz: az erdőirtással például az a baj, hogy azokat az igényeket, amelyek az újraerdősítés útjára lépett országokban lépnek fel, máshonnan fedezik, a nem fenntartható favágás pedig a megmaradt erdőkre is veszélyes, a kitermeléssel ugyanis felborulhat az élőhelyre jellemző egyensúly. Attenborough szerint hiába fontos az erdők védelme, ez nehezebb ügy, mint a tengereké: az ember a szárazföldön él, azoknak pedig, akiknek szükségük van a termőföldre, ugyanolyan nehéz elmagyarázni az őserdő hosszú távú hasznát, mint a vadásznak, aki azért lövi le a védett állatot, mert enni akar. A termőföld értéknek számít, mert a termény érték, Attenborough ezért az érték újradefiniálását javasolja. Az ENSZ REDD+ elnevezésű programja pontosan erre törekszik: a megkötött szén-dioxid alapján határozza meg az erdők értékét.

Segíteni kell

Attenborough a legtöbb esetben hasonló megoldásokat javasol: segíteni kell a természetnek, hogy tegye a dolgát. Ez viszont nem jelent feltétlenül megoldást a társadalmi problémákra, hiszen ott az ember csak magára számíthat. Ide tartozik a népességnövekedés, de ide tartoznak a hétköznapok is: Attenborough szerint jó esetben az emberiség megindul egy fenntarthatóbb jövő felé vezető úton. Ehhez a szegényebb országoknak segítséget kell nyújtani. Ha minden jól megy, „egy viruló és fenntarthatóan fejlődő jövőben jórészt növényi eredetű táplálékot fogunk fogyasztani, a húst pedig egészségesebb készítményekkel helyettesítjük. Kizárólag tiszta forrásokból nyerjük az energiát. A bankok és nyugdíjalapok csakis fenntartható vállalkozásokba helyezik befektetéseiket. Akik úgy döntenek, hogy gyermeket akarnak, valószínűleg megelégszenek kicsi családokkal is”. Kevesebb lesz a hulladék, a politikai döntéshozókra komoly nyomás nehezedik majd, hogy a fenntarthatóságot helyezzék az előtérbe, a szén-dioxid-kibocsátás miatt megemelkedett termékek árából származó többletet pedig a visszavadítási programok támogatását szolgálják majd. A városokban növekszik a zöldterület, a jövő nagyvárosai pedig jó esetben többet adnak majd vissza a természetnek, mint amennyit elvesznek tőle.

Világméretű akció

Mindez túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, Attenborough szerint viszont ez az egyetlen út a katasztrófa elkerülésére – ehhez pedig nem elegendő sem az egyéni igyekezet, sem az egyes országok törekvései. A fenntarthatóság irányába tett egyes lépések azt mutatják, hogy lehetséges ilyen csodaországokat létrehozni, már csak ötvözni kéne ezeket, és a világ minden táján elterjeszteni őket.

Attenborough-ra mindenki figyel, és Sir David ezzel tisztában is van: minden lehetséges fórumon hangsúlyozza, hogy kifutunk az időből, ha nem cselekszünk, de azt is hozzáteszi, hogy még mindig nem késő elkerülni Pripjaty sorsát. Felszólalt az ENSZ klímacsúcsán, folyamatosan hangsúlyozza, hogy a klímaválság nemcsak lesz, hanem már javában tart, még az Instagramra is regisztrált, persze azért, hogy még több embernek elmondhassa, mekkora a baj.

Vilmos herceg és Attenborough

Vilmos herceggel együtt megalapította az Earthshot-díjat, amelyet a környezetvédelem Nobelének szánnak, és persze a mai napig filmeket készít és könyveket ír. Lehet, hogy mástól vészmadárkodásnak hangzana mindez, de az ember (legalábbis én biztosan) hajlamos úgy tekinteni Attenboroughra, mint egy öko-Gandalfra – rá is milyen csúnyákat mondtak, aztán tessék, csak kiderült, hogy igaza volt.

Az emberiség legnagyszerűbb lehetősége

Mint általában, Attenborough ebben a könyvben is pozitív üzenettel zárja a mondandóját: szerinte az, hogy beléptünk az antropocén korba, az emberiség legnagyszerűbb lehetősége lehet. Sajnos kevés pozitív példával tud előállni, mivel, ahogy írja, „az emberek káprázatosan ügyesek és leleményesek, de roppant veszekedősek is”. Pozitív példaként hozza fel azt is, hogy 1986-ban a világ cetvadász országainak sikerült megegyezniük a válogatás nélküli öldöklés beszüntetésében – ez valóban szép dolog, de az, hogy a bálnavadászatról még azóta is folyik a vita, azért jól mutatja, hogy ha itt tényleg az egész világot átalakító döntésekről van szó, az egyezség nem tűnik túl közelinek. Sir David reménytelinek nevezi, hogy sikerült megóvni a hegyi gorillákat – de most nem egy-egy állatfajról van szó, hanem az egész élő természetről. Attenborough szerint a munka már megkezdődött az ENSZ szervezésében, de a világszervezetnek és az egyes országoknak még számtalan akadályt kell leküzdeniük ahhoz, hogy a világ elindulhasson a fenntartható jövő felé.

Pripjaty példája jól mutatja, hogy mi a tét: a város visszavadítási program nélkül, magától is visszavadult. Emberek nem élnek a városban, de a nyestkutyák, rókák, rénszarvasok, őzek, vaddisznók, bölények és a barna medvék kiválóan érzik magukat. „Az élővilág – írja Attenborough – már többször túljutott a nagy kihalási eseményeken. Mi, emberek azonban aligha számíthatunk ilyesmire. Azért értünk el ennyi mindent, mert mi vagyunk a legértelmesebb teremtmények, akik valaha is éltek ezen a bolygón. (…) Most már bölcsnek is kell lennünk”.