Nyugodjon meg! Ezt, az egyébként pozitív csengésű mondatot, az utóbbi időszakban többször is hallottam, cseppet sem megnyugtatóan. Autós szituációban hangzott el, és történetesen minden alkalommal a szabálytalankodó bökte oda foghegyről, a cselekedetét kifogásoló embertársának. Már-már vállveregetően, azt demonstrálva, hogy számára nem probléma a túlzsúfolt parkolóban két autó helyét elfoglalni, piti ügy, az utána érkezők vessenek magukra. De ugyanezt mondta az a magabiztos ifjú titán is, aki a privát kapubejáró szélén parkolva okozott közlekedési akadályt. Mintha egy helyen szocializálódtak volna, vagy az is lehet, hogy egy mintát követnek. Ennek lényege: a közösségi szabályokat semmibe vevő személynek esze ágában sincs elnézést kérni, helyette azonnal verbálisan támad. Másról beszél. Kijelent, sőt ítélkezik. Történetünk végén sincs happy end, úgyhogy nem árt felvértezni magunkat, hiszen a hétköznapi, bujkáló arrogancia észrevétlen férkőzik be életünkbe. Nem jó, ha hozzászokunk, és elfogadunk mindent, mondván, hogy nem az én dolgom. Mert, ugye, a „nyugodjon meg”, éppen erről szól.