Tam_Bau
MENÜ
2023. február 7.
Tódor, Rómeó
Markáns vélemény a magyar borászatról

Markáns vélemény a magyar borászatról

vince.hu

Az Aranysörte Kézműves Borászat tulajdonosának véleménycikke ébresztőt fúj az ágazat szereplőinek.

Sokat gondolkoztam azon, hogy válaszoljak-e Varga Péter „Mi lesz veletek, magyar borászatok?” című cikkére. Végül úgy döntöttem, hogy nem uralhatja a borászat jövőjéről szóló beszélgetést egy ennyire felszínes írás. A magyar borászat egy állatorvosi ló, azaz minden olyan hiba megtalálható benne, ami garantálja, hogy egy ágazat ne lehessen sikeres. A kudarcból mindeki erejéhez mérten veszi ki a részét: a kormányzat, a hegyközségek és a gazdálkodók.

HIÁNYZÓ AGRÁRSTRATÉGIA
A stratégiai témakörben készült irományok sem célkitűzéseket, sem az odáig vezető utat nem tartalmazzák. Csak a mezőgazdaságban kiosztásra kerülő támogatásokat sorolják fel. Ennek megfelelően, mivel nincsenek célok, azokat mérni sem lehet.

Ha tehát azzal a kijelentéssel találkozunk, hogy „exportban nőtt a lédig értékesítés aránya”, akkor el sem tudjuk dönteni, hogy ez a tény jó vagy rossz számunkra. Ha lett volna célkitűzés, például „növelni a borexportot minden szegmensben”, akkor ez egy hízelgő adat lenne. Ha azonban az lett volna a célkitűzésünk, hogy „a minőségi borok területén növelni az exportot”, akkor csalódottnak kellene lennünk. Ha nincs célkitűzés, akkor bármilyen érték értékelhető jónak vagy rossznak – attól függően, hogy éppen ki, milyen érvelésben használja ezt a tényt.

Az agrárstratégiában el kellene dönteni végre, hogy Magyarország borászatát hová pozicionáljuk.

Vajon a 3-4 eurós borok piacán szeretnénk kiszorítani az angol Tescók alsó polcáról az olcsó sauvignon blanc-t? Netán szeretnénk néhány saját, magyarnak tartott fajtát előtérbe helyezni, nem dömpingmennyiségű, de magas minőségű bort előállítva, és osztrák mintára megjelenni a világpiacon? Súgó: az egyik esetben Olaszországgal, Franciaországgal, Chilével, Ausztráliával, Spanyolországgal és a többi behemóttal kell versenyre kelnünk, a másik esetben a nagyjából velünk egyméretű országokkal.

Mivel nem döntöttük el, hogy milyen szegmensben képzeljük el a magyar bort, így a támogatásokat sem lehet megcélozni. A gépbeszerzési támogatást ugyanúgy megkapja egy 80 hektáron gazdálkodó szőlészet, mint a 4 hektáros gazda. Ha lenne bármilyen célkitűzésünk, akkor valamelyik előnyben részesülne.

Az agrástratégia határozná meg a fajtaválasztást is. Ha azt az utat látjuk járhatónak, hogy „minél olcsóbban minél többet”, akkor minden támogatást azon borászatok felé kell irányítani, akiknél 220-250 mázsás terméshozamokról beszélhetünk egy jó évben. Hogy milyen fajtával? Mindegy. Ahogy Széchenyi írta 190 évvel ezelőtt: „A helyzet, a föld nemigen különböző: Hegyaljai, Budai, Somlai, Badacsonyi fekvés helyes, de ne gondoljuk, hogy a bordeaux-i, a burgundi, a côte-roti-i stb. fekvés és éghajlat kevesebbé helyes volna. Jön most a tőke faja és neme, ám már ebben a részben úgy áll a francia szőlő a miénkhez, mint tíz az egyhez. Midőn ők a legnemesebb szőlőfajokat, amelyek csak a földkerekségen vannak, hazájukba viszik és megnemesítik, az alávalókat pedig elhányják, mi a legnemesebb fajtájukat szinte még név szerint sem ismerjük, azon jobb féléket pedig, amelyeket bírunk, nem olyan gonddal szaporítjuk, mint kellene, sőt, sok helyen alábbvalókért, mert ezek több nedvet adnak, kiküszöböljük.”

HIÁNYZÓ ÁGAZATI (ÖN)SZABÁLYOZÁS
Sajnálatos tény, hogy a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa (HNT) nevű „érdekvédelmi szervezet” lényegében nem más, mint egy testület, amelyik a szőlő kivágási- és telepítési engedélyeket kiadja, valamint a élelmiszerbiztonsági követelményeknek való megfelelést garantáló rendszert üzemelteti. Eredetileg ennek a szervezetnek lenne feladata az ágazat szereplőinek koordinálása. Ennek az elvárásnak azonban képtelen megfelelni. A HNT koordinációs tevékenysége abban merül ki, hogy a legnagyobb felvásárlók dömpingárait egy közleményben megjelenteti a szüret előtt.

Néhány kivétellel a borvidékeken nincsenek dűlőértékelések.

A felvásárlási árban nem jelenik meg, hogy a termés kiváló vagy közepes dűlőből származik – mint ahogyan a szőlő minőségi paraméterei sem. A borszőlőre kizárólag tömegterményként tekint a szervezet. Nincsenek minőségi kategóriák és ezek szerint eltérő árak. Ez eredményezheti azt, hogy például a magyar minőségi szőlő ára az osztrák minőségi szőlő felvásárlási árának mintegy fele-harmada.

A termőterületek osztályozásának hiánya miatt minden támogatás egalitárius elven megy. Annak is, aki hitvány termőhelyen, 50 éves, 3000 tőkeszámú, ebből is foghíjas, betegségektől sújtott, ápolatlan szőlőt birtokol, és annak is, aki becsülettel műveli első osztályú termőhelyen, modern, hektáronként 4-5000 tőkés gazdaságát. Támogatja az állam a nyaralóépítéshez szükséges hobbiszőlők telepítését is, holott ezek soha nem lesznek értelmezhető méretű gazdaságok. Ezek az anomáliák elszívják a támogatást a ténylegesen gazdálkodni akaróktól.

A koordináció hiánya miatt a bor árából a terméklánc szereplői nem egyenlő mértékben részesülnek. A jelenlegi állás szerint egy palack 4 eurós bor árából a termelőnek 9%, a borásznak 19%, a csomagolóanyag gyártónak 13%, a kereskedőnek 38%, míg az államnak 21% jut. Ennek egyenes következménye a háztáji szőlészetek megszűnése, a szőlőterületek csökkenése. A magyarázat: a változó éghajlatból adódó anomáliák mind a szőlészetet terhelik, de az ágazat bevételének legkisebb hányada jut a termelőnek.

AZ A BIZONYOS FÉLTUDÁSÚ ELIT
A szőlészetben is általános az a képlet, miszerint a gazdálkodók zöme nem olvasott el egyetlen olyan könyvet, cikket sem, amelyet a 21. században írtak. A termelők még mindig a feketén tartott termőföldben hisznek a modern, minimális talajművelés helyett. A zöldítés áthatolhatatlan ősgyepet jelent a szőlőben, amely valóban visszafogja a csapadék beszívódását és cementálja az altalajt. A zöldítési támogatás színre megy, okszerű, a humuszosodást szem előtt tartó talajerő visszapótlást csak nyomokban látni. Még mindig a nyolcvanas évek nagyüzemi technológiája az uralkodó, mélyműtrágyázóval, réteglazítóval. A termőföld tápanyagellátó képességének emelése helyett tehát a műtrágyáké, lombtrágyáké a főszerep.

Pár évvel ezelőtt elém került egy angliai álláshirdetés: biodinamikus gazdaságba kerestek szőlészt. A hirdetés kiemelte, Anglia legjobb mezei laboratóriuma segíti a munkát. Míg máshol a talaj fertilizálásának mérésekre alapozott, természetes fenntartási módját látják ebben a gazdálkodási formában, Magyarországon ez fejfájdító ostobaságokkal terhelt, holdkóros miszticizmust jelent.

Ugyanez a dilettantizmus figyelhető meg az öntözés terén.

Magyarország történelmi szőlőterületeinek értékes része a domborzati viszonyok vagy a talaj kötöttsége miatt öntözésre alkalmatlan. Ennek ellenére az öntözés támogatása voluntarista szemléletet tükröz – holott ennek igazán laza talajon, sík vidéken lenne értelme. A rosszul kiosztott támogatások jelentős része így a nyaralók vízellátását szolgáló kút kiépítésének legális költségcsökkentő lifehackje. Értelmezhető gazdasági eredménye nulla.

Az ízlés folyamatosan változik. Megint Széchenyit idézem. „[…] a Francia […] nem tömjénezte magát, nem dicsérte borait a siker előtt, hanem minden figyelmét, szorgalmát arra fordította, hogy borait mind kellemesebbre készítse, s egészen a közízléshez illessze.” Az ízlésbeli változásokhoz való lassú igazodás, a saját stílus kitalálása helyett sokan igyekeznek felülni a gyorsan változó divathóbortoknak. Ezeknek első, meglehetősen esetleges kísérleteit hajlamosak vagyunk túlértékelni. Holott egy-egy stílus meghonosítása, tökéletesítése legalább egy évtizedet vesz igénybe. Emlékszünk még az ódákra az ezredfordulón a sűrű, lekvárosan krémes, agyonbarikolt vörösborokról? Vagy az első, valójában proof-of-concept petnat pezsgőkről, amelyek minden eleganciától mentesen voltak seprősek? A sápadt rozék kérészéletű sikeréről a balatoni hajókon? A natúrborok csodájáról, ami minden évben áprilisig tart? Egy borászat esetében nincs királyi út, a siker kulcsa itt is elsősorban szorgalom.

Az „agrárértelmiségnek” vagy nincs véleménye, vagy megtartja magának.

A „ne szólj szám, nem fáj fejem” szemlélet uralkodik az együtt gondolkodás helyett. Bárki kipróbálhatja. Egy Facebookon posztolt kép – szőlő cicával – százas nagyságrendben kap lájkokat, míg egy agrárpolitikai témájú írást kínosan kerülnek a kollégák. Ezért vagyunk képtelenek az együttműködésen alapuló, versenyképes gazdálkodási formák adaptációjára. Ezért nincsenek Magyarországos sikeres szövetkezeti integrációk.

MI LESZ VELED, MAGYAR BORÁSZAT? – ZÁRÓ GONDOLATOK
A borászat sikeréhez elengedhetetlen a szőlészet sikere. Agyonterhelt szőlőből, amit a gazdája egész évben csak a traktorablakon keresztül lát, nem lehet magas minőségű bort készíteni. Hitegethetjük magunkat azzal, hogy az egyre intenzívebb gépesítés oldja majd meg a magyar szőlészet problémáit. Önmagunk becsapásához nagyon értünk. Elsőként helyezzük el Magyarországot a világ borászati térképén! Gondoljuk végig, hogy a velünk hasonló méretű, vagy a nálunk tízszer nagyobb országok borászati stratégiáját kellene követnünk! Amíg ezt nem tisztázzuk, addig akármennyi milliárdot kiszórhatunk bormarketingre, garantáltan rossz helyre megy minden forint.