Sokat vagyok úton. Figyelem a tájat, a házakat, az embereket, az út menti, vidéki Magyarország poros képét, ami legtöbb helyen a testi-lelki leépülést mutatja. Már nem divat, hogy kimeszeljék tavasszal a legszegényebb házat is, elfogyott a kedv és a pénz. Az apró falvakban régen nincs kultúrház, vendéglő, gyógyszertár, orvosi ügyelet és iskola. Bezártak az élelmiszer- és szatócsboltok, megöregedetek a lakók. A ’90-es években Erdélyben, Szlovákiában látott hasonlót az ember, bár ott a kocsmák még nyitva voltak. Mostanra fordult a kocka, Csallóköz magyarlakta falvaiban látványos modernizálás ment végbe, a leépülés, a pusztulás és szegénység nyomai sem láthatók. Miközben nálunk megszokottá válik a vásárosok jelenléte, összecsukható asztalokon felhalmozott ruhák, cipők, hasznos vagy haszontalan apróságok. Visszatérően megjelennek, ahol nincs bolt, vagy kevés a pénz. Nincs mit szépíteni, hazánkban idejutottunk.