Rég nem látott ismerőssel találkoztam. Az egykori vállalatigazgató a közelmúltig nyugdíjasként aktív életet élt, orvos feleségével utazott, kempingezett, vitorlázott, most zavart tekintettel beszélt, és láthatóan elvesztette a fonalat. Csak remélem, hogy egyszerűen rossz napja volt, és nem egy kezdődő betegség jelei mutatkoztak nála. Sajnos azt tapasztalom, hogy egyre több embert érint a demencia, és az idős korral jelentkező egyéb betegségek. A modern világ vívmánya, a kitolódott életkor, folyamatos kihívást jelent az érintett családoknak, és a mai társadalomnak egyaránt.

A lelkiismeret és a felelősségvállalás jól jellemzi az egyént és a közösséget, az, hogy hogyan viszonyul a betegekhez és az öregekhez, mennyi pénzt, energiát, erőforrást fordít ápolásra, gondozásra. Ez jutott eszembe, amikor a Der Spiegelben arról olvastam, hogy jelentősen emelkedtek a bérek az egészségügyi és ápolási szakmákban, tíz év alatt átlagosan 1200 euróval nőttek az alapfizetések Németországban. A minimálbér 2015-ös bevezetéséből és fejlesztéséből a gondozási szakmákban dolgozók profitáltak legjobban! Mindez hihetetlen a magyar helyzettel összehasonlítva: egy évtizedek óta egészségügyi területi ellátást végző vállalkozó mondja, hogy a finanszírozás tíz év alatt (szinte) semmit nem változott. A jól működő német példa mindenképpen elgondolkodtató, hiszen hazánkban a kiindulópont hasonló. Csak a megoldás hibádzik.