Szárazságtűrő és stresszűző: curryfű
A curryfű virága fontos méhlegelőként szolgál a kiskertben a nyári aszáylos időszakban is.
Él néhány olyan fűszernövény a kertben, amelynek illatanyagai annyira intenzívek, hogy szinte a szánkban érezzük az ízüket. Egyike ezeknek a kevésbé ismert ezüstös lombú, karakteres aromájú curryfű.
Az olasz szalmagyopár (Helichrysum italicum), közismert nevén curryfű, a mediterrán térségből származó örökzöld félcserje.
Bár az ázsiai curryport nem váltja ki a lábosban, zöldfűszerként és gyógynövényként izgalmas színfolt, amely igazi mediterrán hangulatot teremt a kertben. Ezüstösen csillogó, tűszerű leveleivel és kibocsátott, intenzív curryillatával a modern, szárazságtűrő kertek és sziklakertek kihagyhatatlan növénye.
Curryfű a kertben
A növény kiválóan alkalmazkodott a forró, aszályos nyarakhoz. Molyhos, ezüstös levelei visszaverik a tűző napfényt és csökkentik a párologtatást, míg mélyre hatoló gyökérzete a szárazabb időszakokban is megtalálja a nedvességet.
Kizárólag a tűző, teljes napsütést kedveli; árnyékban felkopaszodik és elveszíti jellegzetes illatát. Szegényes, homokos, kavicsos vagy sziklás talajt igényel. A jó vízáteresztő képesség létfontosságú, a pangó vízben gyökérrothadásra hajlamos. Vízigénye alacsony, a megerősödött töveket csak hosszan tartó kánikula idején szükséges öntözni.
Curryfű a konyhában és a gyógyászatban
A curryfű kulináris szerepét leginkább a babérlevélhez hasonlíthatjuk: bár intenzív, curryre és gyantára emlékeztető aromája rögtön átjárja a levegőt, friss leveleit nyersen rágcsálni nem érdemes, mert túlságosan keserűek és nehezen emészthetőek.
A konyhában ehelyett egész hajtásként, ágacskaként érdemes felhasználni: belefőzhetjük lassan készülő ragukba, zöldség- és húslevesekbe, rizses fogásokba, szószokba vagy akár sült zöldségek mellé a tepsibe, majd a tálalás előtt egyszerűen ki kell emelni az ételből. Így nem uralkodik el a kesernyés íz, viszont egy egyedi, pikáns, mediterrán-fűszeres karaktert ad a fogásoknak.
A gasztronómián túl a népi gyógyászatban és a modern kozmetikában is előkelő helyet foglal el. A növényből kinyert értékes illóolaj – amelyet a szépségiparban Immortelle (örökkévaló) néven ismernek – kiemelkedő gyulladáscsökkentő, sebregeneráló és antioxidáns hatású, emiatt gyakran alkalmazzák hegek, zúzódások, ekcémás bőrfelületek és napégés kezelésére.
Belélegezve párologtatóban vagy gőzölve légzéskönnyítő, hörgőtágító és stresszoldó tulajdonságokkal bír.
Dekoratív értékéről sem szabad megfeledkezni: ezüstös lombja egész évben struktúrát ad a fűszerkertnek vagy sziklakertnek, apró, sárga virágai pedig levágva és kiszárítva hosszú ideig megőrzik formájukat és színüket, így szárazvirág-csokrokban és kopogtatókban is sokáig díszítenek.
A curryfű metszése
A curryfű – sok más mediterrán félcserjéhez, mint a levendulához vagy a zsályához hasonlóan – az évek előrehaladtával természetes módon hajlamos a felkopaszodásra. Ez évenkénti metszéssel megelőzhető.
A legfontosabb beavatkozást kora tavasszal, a kemény fagyok elmúltával (március végén, április elején), a friss hajtások megindulása előtt kell elvégezni.
Ekkor a növényt erőteljesebben visszavághatjuk, a hajtások hosszának feléig kétharmadáig, de ne vágjunk bele a kopasz, teljesen elfásodott részekbe, mert onnan már nagyon nehezen vagy egyáltalán nem képes kiújulni.
A második, enyhébb metszésre a nyár közepén vagy végén, a virágzás lecsengését követően kerülhet sor. Ekkor csupán az elszáradt sárga virágfejeket és a hajtásvégeket nyírjuk vissza, ami gátolja a maghozást, és serkenti a növényt az őszi, sűrűbb bokrosodásra.
Ha a tő már idős és csúnyán felkopaszodott, óvatos tavaszi ifjítással vagy a szár alsó részének földdel való feltöltésével (bujtással) próbálkozhatunk, de a legbiztosabb, ha a nyári zöld hajtásokból dugványozással fiatal töveket nevelünk.
