Jól indult minden. Hétvége a Balatonnál, készülődés, csomagok, még egyszer átgondolom mit tettem be a bő két napra. Aztán megérkezés, kipakolás, és rájövök, hogy a sporttáskámat otthon felejtettem. Benne ruhák, lábbelik, komfortom biztosítéka az elkövetkező napokra. Kábé úgy érzem magam,mint amikor külföldön a repülőtéren szembesül az ember, hogy éppen az ő bőröndje keveredett el. Az első döbbenet után számba veszem, hogy mire is lesz szükségem, a papucs és a fürdőruha szerencsére máshova került, összesen egy rövidnadrág – nyár közepén háromezerért – jelent nem várt kiadást. Mire rájövök, hogy némi pluszmosást beiktatva áthidalható a helyzet, már sokkal jobban érzem magam. Két nap nem a világ, mégis meglepett, hogy tényleg nem hiányzik semmi. Civilizációs ártalom, vagy személyes bizonytalanság, hogy akár néhány napra oly sok mindent visz magával az ember? Talán nem véletlen, hogy reneszánszukat élik a különböző túlélő túrák, kvalifikált személyeket vonz a hátizsákos világjárás, topmenedzserek választják a nomád turizmust. Túl sok tárggyal vesszük körbe magunkat, melyeket nélkülözhetetlennek tartunk, ám többnyire feleslegesek, lényeges dolgokkal pótolhatók.
Az érintetlen utazótáskám tanúskodik erről.