Maszkban, vagy sem?
Elég, ha rosszkor rossz helyen vagyunk, máris tapasztalhatjuk a világjárvány valós veszélyét.
Mintha mi sem történt volna. Alig egy-két hónapja még kihalt közterek, otthoni kényszerpihenő, szorongó várakozás jellemezte életünket, sorban álltunk, gondosan figyeltünk a távolságtartásra, és folyamatosan fertőtlenítettünk. A koronavírus-járvány írta a napirendünket. Aztán a kedvező statisztikák, és a korlátozások enyhítése feledtetett mindent, szinte egyik pillanatról a másikra. De vajon jó ez így? A veszélyhelyzetet járványügyi készültség váltotta fel, táskámban még készenlétben tartom a maszkot, amit azonban nem mindenhol követelnek meg. Van, ahol már a tábla is lekerült, másutt még olvasható a jelzés, de a vevőkre, ügyfelekre bízzák a kérdést. Miközben arcomat takarva araszolok a sorban, a pénztárnál közvetlenül mögöttem, a nyakamban tolong a következő vásárló, másfél méterről szó sincs. Maszkot sem látok rajta. A másik gyakori jelenség, az áll alatt hordott védőeszköz, ami tipikus megfelelője a van is, meg nincs is szemléletnek. Semmire nem jó. Miközben a társadalom egy része óvatos, és komolyan veszi a figyelmeztetést, hogy még semmi nem múlt el, csak pillanatnyi szünet van a járványfronton, sokan nem vesznek tudomást róla. Pedig olykor csak apróságokról lenne szó, ami kultúránk részévé is válhatna, mint például távolságtartás, a tülekedés elkerülése. A szerencse még így is az egyenlet része, hiszen a szabályozás szerint 500 fő feletti zenés-táncos rendezvények nem szervezhetők, ez alattiak viszont igen. Elég, ha rosszkor rossz helyen vagyunk, máris tapasztalhatjuk a világjárvány valós veszélyét. Betegség, vagy két hét karantén mutathatja, hogy túl könnyen felejtünk.