Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjat kapott, és ez jó érzéssel tölthet el minden magyar embert. Bár az író önmaga fogalmazta meg korábbi interjúk során, hogy tudja, kevesen olvassák könyveit, örülünk honfitársunk sikerének. Még az is lehet, hogy többen kedvet kapnak, a friss Nobel-díjas kötetei, állítólag utolsó darabig elfogytak a könyvesboltokban. Szükség is van a reklámra, hiszen a KSH által közölt, G7 által idézett adatok szerint radikálisan csökkent a könyvolvasásra szánt idő. Míg a '80-as években napi 12 perc volt, addig mára ez a nők esetében 2 perc, férfiaknál 1 perc, amit természetesen össztársadalmi szinten kell nézni, de így is borzasztóan kevés. Ám nem annyira, mint ahányan kritikát fogalmaznak meg. Eszembe jut Kertész Imre Sorstalansága, amit bevallom, 2002-es Nobel-díja után olvastam először, megrázó és felemelő élmény volt arról, hogy lehet a kegyetlenséghez hozzáedződni, a gonoszságot túlélni. Azóta több lesújtó véleményt hallottam róla, szinte kivétel nélkül azzal kezdték, „az első tíz oldalig jutottam”. Ők jobb, ha nem próbálkoznak Krasznahorkaival, akinek prózáját emészteni kell, energiát követel az olvasótól. Ha tanácsolhatom a saját utam, kezdjék a Báró Wenckheim hazatérrel, vagy a Herscht 07769-cel, a Sátántangó és többi, ezután jöhet, van esély, hogy ráéreznek az ízére. De ha olvasatlanul véleményt mondanának, ne feledjék: az első tíz oldalon egy mondatnak még nem lesz vége.