Szinte vadregényes táj a város határában. Ez vonzott több mint 35 éve jelenlegi lakóhelyünkre, és a szomszédok adták a szoros kötést a fizikális és érzelmi áttelepüléshez. Miközben a lelkiismeretlenséggel ötvözött rövidlátás átrajzolta a természeti környezetet, az életünk részévé vált szomszédság is lassan megváltozott. Így járnak azok, akik hosszú időt töltenek egy helyen, persze azon is lehet elmélkedni, mi a hosszú. Talán, ha elegendő arra, hogy megismerjük a másik szokásait, életének apró epizódjait, amihez persze odafigyelni, beszélgetni kell. Nem szükséges feltétlenül szoros kötelék ahhoz, hogy életünk részévé váljanak a közelünkben lakók, persze előfordulhat. Fiatalon ez történt velem, amikor Mária néni szomszédságába kerültem, sok mindent tanultam és kaptam tőle, ő nem kért viszonzást, csak barátságot. Ám az évek múlásával vele együtt többen elhunytak, egyre több a veszteség és az elköltözés. Legutóbb Erzsi néni kényszerült erre a döntésre, a kapu előtt elhaladva ma is tevékeny alakját keressük a ház előtt, nem találkoztunk a költözésekor. Pár nap múltán egy kézzel írt levelet kaptunk az idősek otthonából: „Kedves szomszédok! Szerettem volna elbúcsúzni, de csak így sikerült, ezért elnézést kérek. Örültem, hogy sokáig szomszédok lehettünk és ismerhettük egymást. Kívánok sok szerencsét és egészséget a következő évekre az egész családnak. Üdvözlettel: Erzsi néni.” Bárcsak viszonozhatnánk az elegáns és szívből jövő búcsút.