A korábbi rossz tapasztalataim okolhatók ezért, így többnyire csak olyan célra adok, aminek a szereplőit ismerem, esetleg az adományt kérő személy garancia számomra. A kilencvenes, kétezres években egész komoly iparággá fejlődött a gyűjtőtevékenység, külön megbízottak telefonáltak Budapestről, vagy az ország különböző pontjáról, rendszerint súlyos betegségben szenvedő, műtétre váró gyerekeknek kértek néhány ezer forintos támogatást. Elég keveset ahhoz, hogy biztosan adjon az ember. Remélem, hogy a legtöbb esetben a gyógyuláshoz, boldog élethez vezette a megnevezett életükért küzdő betegeket, de előfordult, hogy az derült ki, kamu az egész akció. Ezek a csalások pedig sokkal nagyobb kárt okoztak, mint gondolnánk. Az alapvető emberi tulajdonsággal, az ösztönös segíteni akarással, a bizalommal éltek vissza. Egyben jelentősen megnehezítették a valódi szenvedők valódi segélykérését. Ez jutott eszembe, amikor legutóbb egy szál virággal kértek adományt egy beteg honfitársunk javára. Minimális összeg, inkább gesztus volt részemről, ám azt vettem észre magamon, hogy utólag a gyanús jeleket keresem. Nem az a legnagyobb baj, hogy volt ilyen, hanem az, hogy a legközelebbi adománykérésnél majd eszembe jut. Igyekszem, hogy a bizalmatlanság ne váljon előítéletté.