MENÜ
2019. október 15.
Teréz
A hadviselés újdonsága a barbarizmus

A hadviselés újdonsága a barbarizmus

24.hu

Drog hatása alatt gyilkoltak a németek Lengyelországban.

Amikor 80 évvel ezelőtt a németek, majd a szovjetek lerohanták Lengyelországot, tömeggyilkosságok, kivégzések és más atrocitások egész sorát hajtották végre. Roger Moorhouse, a téma egyik világszerte elismert szakértője szerint ez a hadjárat adta meg a második világháború borzalmas alaphangját.

Mélyen a frontvonal mögött Przemyśl városának polgárai úgy érezhették 1939 szeptember elején, hogy őket közvetlenül nem fogja érinteni a megindult német invázió. Az ilyen kényelmes álomképeket azonban hamar szétzúzta a valóság, és amikor szeptember 15-én megérkeztek a hódítók, hamar szembesülniük kellett a háború új valóságával.

A város zsidó lakosságát szinte azonnal elkezdték összegyűjteni. Először még csak megaláztatásoknak és gyalázkodásoknak voltak kitéve, azonban kisvártatva már a puszta életük is veszélybe került. A katonák zsidó férfiak egy csoportját a közeli temető felé hajtották, miközben ütötték és rugdosták őket, puskatussal noszogatva a lemaradókat.

Amikor odaértek, a zsidók egy Wehrmacht teherautót láttak, és amikor a katonák elhúzták a rakteret takaró ponyvát, egy géppuskával találták szemben magukat. Sorozat sorozat után dördült el, addig kaszálva le az embereket, amíg az utolsó is megszűnt mozogni. A katonák aztán visszafordultak, és újrakezdték az egészet. Három nap alatt nagyjából 600 przemyśli zsidót mészároltak le. Olyan volt, „mint egy felvonás Dante poklából”, mondta egy szemtanú.

Brutális kegyetlenség

A második világháború Lengyelország német inváziójával kezdődött, a konfliktusnak ezt a szakaszát mégis elég nagy tudatlanság és számos félreértés övezi. Leszámítva a tankok ellen lovasrohamra induló, szánalmasan hősies lengyelek legendáját, a „nyugati” köztudatban szinte semmi nem ismert erről a hadjáratról.

A közöny falának lerombolását megkönnyíti, ha bemutatjuk, milyen brutális kegyetlenséggel kellett szembenéznie a lengyel lakosságnak az invázió során. Természetesen az olyan borzalmak, mint amelyek a przemyśli zsidókkal történtek, sajnos az egész háború idején mindennaposak voltak az európai zsidóság számára, de az 1939-es áldozatok közel sem csak a zsidók köréből kerültek ki, a rémtettek elkövetéséből pedig a németek mellett a szovjet hadsereg és a biztonsági erők is jócskán kivették a részüket.

Emberi mivolt nélkül

A németek által véghez vitt atrocitások mögötti egyik fő hajtóerő egyértelműen az antiszemitizmus volt. Sok német katonának Lengyelország jelentette az első találkozási pontot nagy lélekszámú zsidó népességgel, amelynek tagjai megfeleltek a náci propaganda sulykolta, dehumanizáló sztereotípiáknak. Reakciójuk a várható módon brutális volt. Końskiében német katonák a sírásásra kivezényelt zsidók közé lőttek, 22 emberrel végezve. A Varsótól nyugatra fekvő Bloniében 50 zsidót mészároltak le, Pultuskban 80-at. Sokáig sorolhatnánk a példákat.

De 1939-ben minden lengyel, akár zsidó származású volt, akár nem, veszélyben volt. Mindennapos volt a hadifoglyok kivégzése is. Ciepielówban például 300 lengyel foglyot géppuskáztak le, miután egy összetűzés némileg lelassította a 15. német motorizált gyalogezred előrenyomulását. A legsötétebb esetre talán Śladówban került sor, ahol egy kudarcba fulladt lengyel ellentámadási kísérlet után 358 embert – civileket és katonákat vegyesen – mészároltak le a Visztula partján. Elsősorban azért a civileknek kellett szembenézniük a legrémesebb atrocitásokkal.

Egy német tiszt halála miatt például 12 „partizánt” végeztek ki bosszúból – a legfiatalabb 10 éves volt.

Wyszanówban 17 nőt és gyereket öltek meg egy pincébe behajított kézigránátok, annak ellenére, hogy az áldozatok kegyelemért könyörögtek. A földművesek különösen veszélyeztetettnek számítottak, mivel általában volt valamilyen fegyverük, így könnyedén lehetett őket partizánoknak minősíteni. Közülük 18-at gyilkoltak le Uniejów eleste után, másik 24-et Wylazlownál végeztek ki.

Mindegy volt az indok

Ürügynek igazság szerint nagyjából bármi megfelelt. Symankowónál 40 embernek azért kellett meghalnia, mert egy meglepetésszerű német támadás nem járt sikerrel, Sulejówekben pedig 50-et mészároltak le bosszúból egyetlen német tiszt halála miatt. Egy különösen kirívó esetben 72 lengyelt gyilkoltak le Kajetanowicében azután, hogy a németek baráti tűzben elvesztettek két lovat.

Sok tényező bújt meg ezek mögött a kegyetlenkedések mögött. A korabeli német források a Wehrmacht katonáinak tapasztalatlanságát kárhoztatták, kiemelve, hogy „izgatottságuk és idegességük” számos elkerülhető fegyverhasználathoz és fölösleges pusztításhoz vezetett.

A hadviselés módját sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ugyan ekkor még a villámháború nem számított a német hadviselési doktrína alapkövének, a lengyelországi hadjáratot is gyors hadmozdulatok jellemezték, amelyek szétzilálták a statikusabb hadviselésre berendezkedett védelmet, ezáltal pedig rengeteg katona találta magát messze a távolodó frontvonal mögött, ahol a további ellenállást könnyen lehetett irreguláris erőknek tulajdonítani.

Drog hatása alatt

Még farmakológiai magyarázat is adódik a kegyetlenkedésekre. A Pervitin márkanéven futó metamfetamin tablettát jelentős mennyiségben fogyasztották a német katonák, mert rövid távon hatásosan javította állóképességüket, koncentrálóképességüket és a legyőzhetetlenség érzésével töltötte el őket. Katonai szempontból ez nyilván jó hatással volt teljesítményükre, de nem férhet hozzá kétség, hogy egy ilyen – a gátlásokat is oldó, a tettek következményeinek felmérését is nehezítő – szer hatása alatt nagyobb valószínűséggel követtek el különféle atrocitásokat.

Mindezek a tényezők azonban csak a történtek egy részére adhatnak magyarázatot. Ennek belátásához érdemes összehasonlítani a következő nyáron lezajlott franciaországi hadjárattal a lengyelországi eseményeket. Az 1940-ben Franciaországot lerohanó német katonák még mindig eléggé tapasztalatlanok voltak, a Pervitin még mindig nagy mennyiségben állt rendelkezésükre, a villámháborús taktikát pedig még hatékonyabban használták.

Az atrocitások száma mégis jóval kisebb volt. A francia hadjárat 46 napja alatt 25 esetről tudunk, amikor a németek hadifoglyokat vagy civileket mészároltak le.

Lengyelországban ezzel szemben 36 nap alatt több mint 600 ilyen esetről van tudomásunk, azaz átlagban napi 16-ról. Még ha az esetleges túlzásokat is számításba vesszük, a különbség akkor is elképesztő, és minden bizonnyal a németek cselekedeteit vezérlő valamilyen mélyebb motivációról tanúskodik.

„Mocskos csőcselék”

A német katonák levelei és naplói tele vannak sokatmondó részletekkel. „Civilizálatlan”, „mocskos”, „csőcselék” – ezek a lengyelek leírására használt jelzők számtalanszor előkerülnek, és bepillantást engednek abba, hogyan is látták a megtámadott ország népét a hódítók – alig emberszámba vehetők, ahogy egy német katona vallotta később. Akármennyire is felerősítette és radikalizálta e gondolatokat a náci propaganda, ebben alapvetően kevés újdonság van, a háború viszont zöld utat adott annak, hogy a fegyveres erőszakkal ültessék át ezt a hozzáállást a gyakorlatba.

Ha pedig az ellenségről ilyen kép él a katonákban, semmi meglepő nincs abban, ha a hétköznapi erkölcs és viselkedés szabályainak érvényességét hajlandók voltak felfüggeszteni. „A lengyelek emberhez méltatlanul viselkednek. Ki kárhoztatna minket azért, hogy keményebb eszközökhöz nyúlunk?” – írta az egyik német katona. A kemény eszközök pedig a faji indíttatású gyilkosságokat jelentették.

Ellenséges felszabadítás

Miközben a németek Nyugat-Lengyelországban faji háborút is folytattak, keletre a szovjetek az osztályharcot exportálták. A szovjet propaganda felszabadításként tálalta, hogy a Vörös Hadsereg – a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékának szellemében – bevonul az ország keleti felére, valójában nagyon is ellenséges támadás volt az, ami szeptember 17-én kezdődött.

A gyengén felszerelt lengyel határvédelmi erőkre félmillió katona és majdnem 5000 tank zúdult rá.

Azon lengyelek számára, akik szovjet uralom alá kerültek, gyorsan egyértelmű lett, mit is jelent a forradalmi felszabadulás. Számtalan városban és faluban a szovjet politikai tisztek gyújtó hangú felhívásokban szólították fel a tömegeket, hogy „keljenek fel uraik és elnyomóik” ellen, vegyék el, ami jár nekik, illetve „vérrel vegyenek elégtételt a kizsákmányolás fájdalmáért”.

A helyi kommunista milíciák gyorsan engedelmeskedtek is, elsődleges célpontjaik a földtulajdonosok és a helyi tisztviselők voltak. Az áldozatokat általában otthonaikból vonszolták ki, majd meglincselték. Egy bírósági tisztviselőt például egy lovas kocsi után kötöttek, majd addig vonszolták fel s alá a kövezett utcákon, amíg meg nem halt.

Fehér kezek

A hadifoglyokat is feltételezett társadalmi osztályok szerint válogatták szét. A tiszteket minden esetben elválasztották a közkatonáktól, ahogy azokat is, akik jobban öltözöttek voltak vagy feltűnően jó állapotú felszerelésük volt. Miután rájöttek, hogy sokan úgy csúsznak át a hálón, hogy letépik rangjelzéseiket vagy eldobálják uniformisaikat, a szovjetek elkezdték szemrevételezni a foglyok kezeit. A belorucski, azaz a fehér, ápolt kezekkel rendelkezők nem lehettek a munkásosztály tagjai, így őket is külön őrizet alá helyezték.

Az így kiválogatottak többsége aztán olyan börtönökbe és fogolytáborokba került, ahol mindenüktől megfosztották őket, majd marhavagonokba zsúfolva indították el őket kelet, és az ismeretlen jövő felé. Egy részüknek ez az utazás a katyńi tömegsírokban ért véget.

Egyes esetekben az osztályellenségekkel szembeni gyűlöletet azonnal szabadjára engedték. Ahogy a Wehrmacht, a Vörös Hadsereg is hajlandó volt felfüggeszteni a hadviselés írott és íratlan szabályait az ideológia nevében. Sebesült lengyel hadifoglyok egy Wtyczno mellett begyűjtött csoportját például bezárták a városházára, kötszer és orvosi segítség nélkül. Mire másnap mégis eljutott hozzájuk egy orvos, mindannyian elvéreztek.

Nem ismerjük pontosan, hány embert érintettek a szovjetek által a hadifoglyok és civilek ellen elkövetett atrocitások. A háború alatt és után a történelmi emlékezetet és a sajtót is szoros kontroll alatt tartó moszkvai hatóságok mindent megtettek, hogy eltöröljék ezek emlékét, sok szemtanú pedig lengyel börtönökben vagy szibériai munkatáborokban halt meg, és a sírba emlékeit is magával vitte.

Az események mögötti szándékokat, illetve azt, hogy a cél érdekében milyen messzire voltak hajlandók elmenni, viszont jól mutatja a következő évben történt katyńi vérengzés. Az előző évben fogságba esett 22 ezer lengyel katonatiszt ellen elkövetett tömeggyilkosság fényében egyértelmű, hogy a szovjetek a lengyel ellenállás és társadalom teljes megsemmisítésére törekedtek.

Az itt lemészároltak – ahogy korábban Olszyna-Wilczyński is – a lengyel társadalom elitjét képviselték: a hadsereg tisztjei, orvosok, ügyvédek, értelmiségiek, bárki, akiről úgy gondolták, képes lehet a lengyel társadalom a szovjet rendszerrel szembeni újraszervezésére. Nyom nélküli megsemmisítésük a moszkvai vezetés számára elengedhetetlen feltétele volt az új, kommunista Lengyelország megteremtésének. A mészárlásra nem a csata hevében vagy vaktában került sor – ideológiai szükségesség volt.

Barbárok háborúja

Gyakran találkozhatunk olyan véleménnyel, hogy a második világháborús hadviselés elfajulása a németek a Szovjetunió ellen 1941 nyarán indított támadásával kezdődött igazán, amikor a német katonai és különleges egységek tömegesen mészárolták le Fehéroroszország és Ukrajna védtelen polgári lakosságát. Van is ebben valami igazság, hiszen a németek katonai ereje ekkoriban volt a csúcson, és ebben az időszakban kezdődött meg a holokauszt is.

A háború barbarizálódásának kezdetét azonban mégis inkább 1939 szeptemberére kell tennünk, annak a lengyelországi hadjáratnak az idejére, amelyet sok történész csak egyfajta önmagában kevéssé érdekes nyitányként kezel a későbbi események viszonylatában.

A lengyelországi hadjárat azonban katonai szempontból sem tekinthető jelentéktelen felvezetésnek. Az összes, később nagyobb léptékben elkövetett gyakorlat már jelen volt ekkor: a terrorbombázások, a civil lakosság ellenségként kezelése, és maga a villámháború, amely páncélosékek gyors előrenyomulásával igyekezett megakadályozni, hogy a megtámadott fél mélységi védelmi vonalakat hozhasson létre.

A hadviselés ezen újdonságai közül a barbarizmus az, amely a legtöbb figyelmet érdemli. Az atrocitások nem többévnyi háborúskodás alatti fokozatos radikalizálódás következményei voltak, amelyek egyre inkább lebontották a gátlásokat és egyre szabadabban hagyták érvényesülni a gyilkos ideológiákat. Ellenkezőleg: a kezdetektől jelen voltak, és integráns részei voltak a korai német katonai sikereknek, és egyenesen következtek abból a fajgyűlölő ideológiából, amely a Hitler által vizionált „új világrend” alapját képezte.

Azt sem szabad elfelejtenünk a lengyelországi események kapcsán, hogy nem egyedül a németek voltak képesek bármire egy forradalmi világkép jegyében, és nem csak a német katonák hozták el a szép új világot szuronyaik hegyén. Sztálin Vörös Hadseregének kezeihez is mérhetetlenül sok vér tapadt, és ezek az atrocitások már 1939 szeptemberében megkezdődtek.

A cikk eredeti változat a BBC History 2019 szeptemberi számában olvasható, amelyben két másik írás a Szovjetunióba deportált, majd a szövetségesek oldalán fegyverrel harcoló, illetve a Magyarországra menekült lengyelek sorsát mutatja be.