Tősgyökeres tolnai, aki szenvedélyesen kötődik a Duna-holtághoz. Kern Zoltánt és családját jól ismerik Tolnán, az 58 éves agrármérnök, szakközgazdász ezer szállal kötődik szülővárosához és a Dunához. A magyar agrárium jó ismerője, hosszú évekig dolgozott az állattenyésztésben egy szakmai szövetség területi képviselőjeként, ma egy családi gazdaságban teszi ugyanezt. Sportolt és évekig fociedzőket gyermekekkel foglalkozott, olyan alapvető elvek mentén éli az életét, mint az igazmondás és a becsület fontossága.

– A Duna a nagy szerelmem – fogalmazott a tolnai lokálpatrióta. – Édesanyám óvónő volt, édesapám a halászati szövetkezetben dolgozott, majd a szövetkezet vezetője lett. A tolnaiak jól ismerték, a legtöbben becenevén, „Panyónak” szólították. Sok időt töltöttünk együtt a Dunán, még gyermekként őszi lehalászásokra vitt el, megszerettette velem a természetet, 92 évesen hunyt el – emlékezik beszélgetőtársam.
Nosztalgiával említi az egykor érintetlen, természetközeli élményt adó Duna-partot. Szülei még a „Biológián” laktak, onnan költöztek be születése előtt a Lehel utcába, ő egyébként ma is a csendes utcában, a családi házban él. Ez a kötődés elszakíthatatlanul jellemzi életét, fontos számára, hogy a Dunához közel maradjon.

Megszüntették az élővizeken a halászatot

– Családunkban mindenki agrármérnök volt, nagybátyám, keresztapám, unokabátyám is ezt a pályát választotta – mondja. Állattenyésztés szakirányon szerzett főiskolai, majd egyetemi diplomát, évekkel később szakközgazdász oklevéllel pénzügyi, gazdasági tudását mélyítette el, ami nagy segítséget jelent számára a mai napig. Egy évig Németországban dolgozott, ami szakmai tapasztalatszerzésre és nyelvtanulásra egyaránt hasznos volt, de hazatérve szakmai ambíciója, hogy a halászat, haltenyésztés területén helyezkedjen el, meghiúsult. Idővel néhány jogszabályváltozással, mondhatni egy tollvonással megszüntették az élővizeken a halászatot. Egy rövid kitérő után agrárvállalkozásoknál helyezkedett el, majd a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség Tolna megyei instruktora lett. Itt a törzstenyésztők minősítése, helyszíni jelölések, adatfelvétel, bejelentések, éves leltárak készítése tartozott a feladatai közé. Több mint egy évtizedig végezte ezt a munkát, mintegy 200 juhtenyésztő, 25 ezer anyajuh-
állomány tartozott hozzá, ami évek során jelentősen csökkent. A kecsketartás ennek töredéke volt, a gazdák száma ennek tizedét érte el, pedig manapság egyre többen vágnak bele, elsősorban az egészséges kecskesajtok népszerűsége miatt.

 A legtöbben „muszájtartók”

A legnagyobb gond azonban az állattenyésztők elöregedése, a fiatalok nem vállalják ezt a január 1-től december 31-ig tartó folyamatos munkát, itt nincsen novembertől februárig tartó szabad időszak, mint a növénytermesztésben.
– A legtöbben „muszájtartók”. A pályázatok miatt tartják a szükséges állategységet, nem elhivatottságból – mondja a szakember, aki tavaly önmaga is váltott, azóta egy családi gazdaságban juhok és szarvasmarhák törzstenyészetének informatikai munkájával, jelöléssel, bejelentéssel, szállítással foglalkozik.

A Duna és az invazív fajok

Tolnán érzi otthon magát, és évtizedek óta foglalkoztatják lakóhelyének ügyes-bajos dolgai. A jobbítás szándékával beszél a Duna-holtág problémájáról. A horgászatról, ami már nem arról szól, mint amikor Bolvári Józsi bácsi hátizsákkal leballagott a vízhez, csónakkal beevezett és várta a kapást. Ráadásul évtizedekkel ezelőtt is volt algásodás, hínár, de megfelelő haltelepítéssel, gazdálkodással kordában tudták tartani, szabályozni lehetett a víz ökoszisztémáját.
– Az invazív fajoknak minősített angolna, a planktonevő busa, aminek a húsa rengeteg Omega-3 zsírsavat tartalmaz, vagy a növényevő amur nemcsak tisztította a holtágat, de jól elkészítve pörköltnek vagy akár sütve, finom halételnek számítanak. Emlékszem, amikor az eperfák alatt, a hulló gyümölcsre várva gyülekeztek a többkilós amurok, kifogni is igazi sportteljesítmény volt… Ma is megoldhatnák a vízminőség kérdését, természetesen a vízutánpótlás biztosításával együtt – teszi hozzá Kern Zoltán.
A másik vesszőparipája, hogy akár turisztikai célpontként is használható volna a holtág, amit csónakázásra, elektromos hajózásra alkalmassá lehetne tenni. Mert gyönyörű és kihasználatlan, érthetetlen például számára, hogy a Domboriba vezető kerékpárutat miért nem a már meglévő Burján-töltésen vitték el, ahol akár egy fahídon átkelve, a kerékpárokat áttolva, a tájban gyönyörködve, megérkeztek volna Domboriba a túrázók. Ráadásul a szekszárdi összeköttetéssel folytatható lett volna a kerékpárút. Bőven van kérdés és megoldási javaslat is a lokálpatróta részéről, aki közösségi emberként, ahol lehetséges, hallatja a hangját, elmondja a véleményét.
A helyiek a sportpályákról is ismerik, igaz, ma már csak öregfiúk focimeccsen lép pályára, az Alta Ripa Labdarúgó Kupa társszervezője és aktív résztvevője. Önmaga mindenféle sportágat kipróbált, focizott, asztaliteniszezett, kajakozott, állítja, a sport barátokat adott és küzdelemre tanította. Arra, hogy ne adja fel soha. Évekig gyermekek fociedzője volt, egyedüli vidéki csapatként nyertek országos döntőt a McDonald’s Kupában, az akkori hétéves gyerkőcök már 25 évesek.

Nyitottnak kell lenni

Ma leginkább közös dolgaink foglalkoztatják, joggal kérdezhetjük, szerinte mi a legfontosabb a mai zaklatott, gyorsan változó világban? – Nyitottnak kell lenni és a jó gyakorlatot alkalmazni. Ne utasítsuk el élből, ami jó. Régen halőrök járták a vízpartot, ma drónok és vadkamerák vannak, emberrel alig találkozni. A technikai fejlődést a közösség szolgálatába lehet és kell állítani. De közben ne feledkezzünk el a lényegről. Főiskolai gyakorlaton vettem részt nagyon régen, Dinnyésen a halkeltető állomáson ebéd után a halászmester megkérdezte: „Van-e kedved kaszálni?” Azt válaszoltam: „Nincs, de megcsinálom.” Édesapám már aznap tudta, és kérdőre vont. Mire azt feleltem: „Kinek lett volna kedve tele hassal, kánikulában kaszálni?” Elfogadta, mert az igazmondás és a becsület nálunk alapelv volt.

• Tolna
• Kern Zoltán
• interjú