Tam_Bau
MENÜ
2024. június 25.
Vilmos
Eltűnt szőlőfajták nyomában – különleges borbemutató

Eltűnt szőlőfajták nyomában – különleges borbemutató

Agroinform.hu / Horváth Attila

Piros bakator – ilyen fajtákat cseréltük le franciákra.

Nemrég került sor az ország első olyan bor seregszemléjére, melyen az úgynevezett autochton szőlőfajtákból készült nedűk kerültek a poharakba. De vajon milyenek az autochton fajták?

A Petőfi Irodalmi Múzeumban még április végén rendezett Terra Hungaricorum kóstoló – Magyar borok fesztiválja című borszakmai program középpontjában a hagyományos borszőlőfajták álltak. E fajták tündöklésének a filoxéra-járvány vetett véget és mint szerte Európában, Magyarországon is ki kellett vágni a szőlőültetvényeket. A járvány Franciaországból indult 5-6 évvel korábban és ott már felkészültek az ültetvények megújítására, az amerikai vadalanyokra oltották a francia fajtákat – amikor pedig hozzánk is elért a filoxéra, egyszerűbb volt a könnyebb utat választani és átvenni a kész technológiát, semmint átmenteni vele a saját fajtáinkat, szintén vadalanyon. A 120 Kárpát-medencei, vagy őshonos fajtánk helyett behoztuk a francia, német, meg Kloster-Neuburgi osztrák oltványokat. Lehetett volna még változtatni ezen a hetvenes években, de a nagy újratelepítési hullámmal is a fajtákat telepítettük újra.

Sajnos, a rendszerváltáskor is újra a francia fajták kerültek fókuszba, rájuk alapoztuk a hazai bortermelés megújítását. Még a szakma akkori legnagyobb szaktekintélyei is arra biztatták a termelőket, hogy nekünk a világfajtákat – főleg chardonnay-t, viognier-t és merlot-t a cabernet-ek mellett – kell, ha lehet, jobban és olcsóbban termelni.

Szerencsére, vannak megszállott borászok és amatőr történészek, akik életcéljuknak tekintették a régi magyar fajták újrafelfedezését. Ezek közé tartozik Szentesi József és Maurer Oszkár. Az ő és a hozzájuk hasonló megszállottak boraiból szervezett bemutatót, vitafórumot a Terra Hungaricorum Alapítvány és partnerszervezetei, a Tájoló Tradíció és Innováció Alapítvány, a Furmint Február, valamint a Magyar BOR Intézet.

Nekik köszönhető, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett bor seregszemlén volt alkalmuk az érdeklődőknek megismerkedni a letűnt idők csodás boraival. Hogy mely fajtákról van szó? Bakator, budai zöld, tihanyi kék, tarcali kék, laska, fekete muskotály, szerémi zöld, mézes fehér, tömjénes, mézes fehér, vörös dinka és még sorolhatnánk... Szentesi József számos, ezekhez hasonló, már kihalt régi magyar fajta feltámasztásában játszott fontos szerepet és lettek sikeresek neki köszönhetően újból olyan szőlők, mint a csókaszőlő, a tihanyi kék vagy a laska. A Pázmándon és Nadapon termelő szakembert a szakma a Borászok borászának választotta 2013-ban. Hasonlóan fontos fajtamegőrzési munkát végez Andrási László Somlón. A Szerémségből érkezett a bemutatóra Maurer Oszkár délvidéki borászunk, aki nem csak a délvidéki/szerémségi különleges régi fajták visszatelepítésének misszióját végzi, de számos borszakmai kezdeményezés alapítója is.

 

A Terra Hungaricorum által szervezett kóstoló a kísérő előadásokkal, mesterkurzusokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel alkalmat adott arra, hogy végig gondoljuk, vajon jó felé tart-e borágazatunk? Megelégszünk-e azzal, hogy bemutassuk az ezredik chardonnay-t piacnak? Vajon nem lenne érdekesebb e helyett, ha olyat mutatnánk be, ami csak itt, csak nálunk és általunk hozható létre? S ha tovább gondolkodunk: helyesen lettek-e összeállítva a borvidékeink termékleírásában az engedélyezett szőlőfajták? Nem az lenne az üdvös, hogy az összes hazai autochton fajta eleve engedélyezett legyen valamennyi hazai borvidéken és a külföldi fajták számát, típusát kellene külön szabályozni? Jó-e, helyes-e a szorgalmazott fajtaszűkítés, vagy inkább jobb lenne a „virágozzék ezer virág"-szemlélet? S ha már a franciák nem a magyar fajtákat termelik, akkor ez nekünk fordítva vajon miért jó? Jó egyáltalán?