A napokban ketten is meséltek az új Avatar-filmről. A világhírű sci-fi második része, A víz útja, mély benyomást tett rájuk, a három órát türelmesen végigülték, igaz, más városban, más környezetben. De mindegy volt, hogy hatalmas vetítőteremben, vagy otthonos kicsi moziban ment a film, a papírzörgés, csámcsogás, szagok és visszhangzó kluttyogás, mindenütt zavarta az élményt. A legszebb pillanatokban zörrent a zacskó, roppant a fogak alatt a nassolnivaló, hagymás (!) chips illata terjengett a levegőben. Ez utóbbi nevezhető a hiányos szocializáció jellemző tünetének, de egyszerűen csak azt mondom, az illetőnek nem volt gyerekszobája. Az együttélés minimális szabályait oly sok helyen lépik át embertársaink, miért éppen a filmszínház lenne kivétel? Engem is öntöttek már le sörrel izgalmas kézilabdameccsen, ragadt a talpam a kiömlött italtól. Miközben a pályán világklasszikusok játszottak, tucatnyi töltött műanyagpohárral egyensúlyoztak a csarnokban a sportbarátok, jó esetben a székükhöz értek, és a gólörömre ittak egy jót. Mindig rácsodálkoztam, miért nem bírnak ki egy szűk órát a nézők sör, vagy akár üdítő nélkül? De igazságosabb az a kérdés: miért kell ezt lehetővé tenni? Tényleg, csak a bevétel számít? A mozi és a kukorica, a meccs és sör. Elválaszthatatlan – már, akinek.