MENÜ
2024. árpilis 13.
Ida
A komposztálás mesterei

A komposztálás mesterei

qubit.hu/Dippold Ádám

Közös Európai Uniós cél a szilárd hulladékok 65 százalékának újrahasznosítása.

A komposzthalmot (komposztáló dobozt, krumplihéjat, kávézaccot, nyesedéket) látva az ember ritkán gondol arra, hogy óriások nyomdokain haladva jutott el idáig, pedig így van, és ebbe már annak is bele kell gondolnia, akit eddig elkerült a humuszgyártási őrület. Az már eddig sem számított mentségnek, ha az embernek nincsen kertje: az elszántabbak akár beltéren is kísérletezhettek gilisztakomposzttal, de az erre alkalmas hulladékot néhol köztéri komposztálókban, közösségi kertekben is le lehet adni.

Jövő januártól viszont ez már nem csak ízlés dolga lesz: közös Európai Uniós cél a szilárd hulladékok 65 százalékának újrahasznosítása, ehhez pedig elengedhetetlen a Magyarországra is érvényes kötelező komposztálás bevezetése, vagyis elvileg minden háztartás kap egy direkt komposztálni való hulladékhoz való szemetest, és minden társasház egy külön kukát. A rendszer gyakorlati működéséről egyelőre még nem sokat lehet tudni, mindenesetre a külföldi példák azt mutatják, hogy ha jól kezelik, jól is működik – hogy Magyarországon hogy fog, az majd kiderül.

De minek és mióta komposztálunk, ki komposztál, és mi ebben a kunszt? Magában a komposztálás nem valami új vívmány, sőt, a legősibb hulladék-újrahasznosítási módszer, és bár alapvetően nem valami nagy ördöngösség, azért viszonylag hosszú út vezetett a földbe ásott lyuktól a lakás díszének számító, puffnak álcázott gilisztatelepig. Ahogy Luis F. Diaz amerikai hulladékgazdálkodási szakember is írja komposzttörténeti áttekintésében, kezdetben valóban a lyuk volt – ahhoz persze le is kellett először telepedni, hogy az embereknek meglegyen a fix lyukuk. Ebbe aztán minden bele is került, ami akadt a ház körül a szartól a szecskáig, de többé-kevésbé működött; a kezdet kezdetén valószínűleg az emberek egyszerűen csak megfigyelték, hogy a trágyán jobban megélnek a növények.

A mai Skócia területén ötezer évvel ezelőtt már trágyával töltött gödrökbe ültettek, de valószínűleg még nem csináltak külön komposztot. Elterjedt gyakorlatnak számított az is, legalábbis a bronz- és vaskori Európában, hogy a komposztot nem gödörben tárolták, hanem csak egy halomban, amit beszántottak a termőföldbe.

A babilóniai komposzt

A mezopotámiai városokban már kőből készített komposztgödröket használtak, az itt gyűjtött hulladékból előállított humuszt pedig a földeken hasznosították. Az ekkori humuszról azért még nem lehet túl sokat tudni, a helyzetet pedig tovább nehezíti, hogy a sumér nyelvben nem is volt külön szó a talajra, csak a megművelt és a parlagon lévő föld között tettek különbséget.

Blahoslav Hrušla történész szerint a korai művelésű földekben csak elvétve találtak humuszt, de a fennmaradt szövegtöredékek tanúsága szerint komposzttal és trágyázással is próbálták javítani a termőtalaj minőségét. A fennmaradt szövegek tanúsága szerint annak ellenére, hogy alig találtak arra utaló maradványokat, hogy széles körben használták volna a humuszt, már tudatosan komposztáltak – bár ahogy Hrušla is megjegyzi, a trágyázás és a talajjavítás nyomai nem sokáig maradnak fenn. A városok melletti komposztálók mellett persze a babilóniaiak az áradások iszapját is trágyának használták.

Ókori gyökerek

Egyiptomban szintén komposztáltak, sőt, a ma is elterjedt gyakorlathoz hasonlóan földigilisztákat is segítségül hívtak a komposzt előállításához – ezeket olyan hasznos jószágoknak találták, hogy Kleopátra még szentté is nyilvánította őket (nem túl bizalomgerjesztő küllemük ellenére a gilisztáknak illusztris rajongói klubja volt, Kleopátra mellett Arisztotelész és Charles Darwin is nagyra tartotta őket).

A komposzt fő összetevője hagyományosan a trágya volt, de persze minden más hulladék is belekerült, ami épp adódott a ház körül a növényi törmeléktől az emberi székletig. A sumér nyelvben nem volt rá külön szó, de a görögöknél és a zsidóknál már igen, a rómaiak pedig a városokból elszállított hulladékból már szinte nagyipari mértékben állítottak elő komposztot, amit a földeken hasznosítottak. A görög filozófus, Xenophón szerint a megfelelő komposzt több, mint a trágya: azt javasolta, hogy a földművesek áztassák vízbe a trágyát, és hagyják érni, mielőtt felhasználnák, mások húgyba áztatott szalma szétterítését ajánlották, de hasznosnak tartották a csontokat, a vért, vagy ahol bőven akadt belőle, a halat is. Xenophónhoz hasonlóan a zsidók is az érett trágyára szavaztak, igaz, félig-meddig azért is, mert az anyagot tisztátalannak tartották – viszont némileg megrohasztva hatékonyabbnak is bizonyult.

Az arab komposzt

Kínában még nagyobb figyelmet fordítottak a komposzt helyes összeállítására: az emberi és állati ürüléket zöldhulladékkal keverték el, amelyet előzőleg a szekérutakra hordtak, hogy az itt elhaladó járművek megtörjék. Ez már átgondoltabb komposzttechnológia volt, mint a korábbiak, de még sehol nem volt az arab filozófus-tudós, Ibn al-’Awwam al-Ishbili (vagy Ibn Al Waham) tudományához képest, amit a 12. században megjelent nagy mezőgazdasági művében, a Kitab al-Filahában ismertetett. Ő már hétféle trágyát különböztetett meg, a korabeli tudománynak megfelelően pedig meghatározza az is, hogy ezek milyen tulajdonságokkal (hideg, meleg, száraz, nedves) rendelkeznek, és kitér arra is, hogy milyen típusú földhöz melyik illik a legjobban.

A korábbiaknak megfelelően ő is nagy jelentőséget tulajdonít a trágya érettségének, és a hétféle típus mellett felsorol egy nyolcadikat, a „mesterséges trágyát” is, vagyis a komposztot, amit zöldhulladékból, levelekből és hasonlókból állítanak elő. Annak ellenére, hogy a mezőgazdaságról való gondolkozást is meghatározta az arisztoteliánus-galénoszi tudományszemlélet, ez a mezőgazdasági munka Thomas F. Glick történész szerint mindenestül a gyakorlati tapasztalaton alapult, az alkalmazása pedig alapjaiban változtatta meg az ibériai mezőgazdaságot – az egyik ilyen alapvető változás pedig a komposzt tudományos alkalmazása volt. Erre egyre nagyobb igény is mutatkozott: miután egyre több földön termeltek gabonát (és új, arab közvetítéssel Indiából behozott növényt), a legelők területe is csökkent, a tápanyagra viszont egyre nagyobb szükség volt.

Embertrágya

Al Waham óva intette a földműveseket a disznótrágya alkalmazásától, de az emberi ürülék hasznosításában ő sem látott semmi problémát. Ennek a nagymesterei egyébként a japánok és a kínaiak voltak: itt külön erre szakosodott szakemberek gyűjtötték be az ürüléket pénzért cserébe, az üzlet pedig még 1911-ben is virágzott – F. H. King agrártudományi szakember szerint többek között ez (és a megfelelő komposztálási kultúra) volt az oka annak, hogy hiába művelik a földet évezredek óta mindkét országban, még mindig nem merült ki, miközben az amerikai földek nagy része mindössze pár évtized után már tápanyaghiányos lett.

King a Farmers of Forty Centuries című könyvében meg is jegyzi, hogy ezek a szokások a házilagos komposztálással együtt ugyan rendkívül munkaigényes (a szerző a tízes években utazta be a két országot), de megtérül: az Egyesült Államokban ráadásul ennél jóval nagyobb erőfeszítéseket tesznek azért, hogy megszabaduljanak az ürüléktől. A komposzt szempontjából valószínűleg mellékes ugyan, de érdekes mellékszál, hogy a japán szakemberek többet fizettek a gazdagok szaráért, mint a hétköznapiért.