Tanulom a virtuális világot. Kényszeredetten és kudarcok árán, miközben reménykedem, hogy életünket nem hálózza be teljesen az egyszavas kommunikációra épülő gondolkodás. Máskor is bosszankodtam a szürke és kilúgozott közlemények, az újságírás sematizálása, médiamunkává laposítása miatt, ami látható nyomot hagy életünkön. De ez valami más. Néhány napja leállt az internet szerkesztőségünkben, ez lapzártakor vészhelyzetet és százas pulzust jelent. A nagy telefonos szolgáltató hibabejelentőjét kérem a tudakozótól, majd tárcsázom a számot. Vanda vagyok, a virtuális ügyfélszolgálati asszisztens, mutatkozik be a géphang, párbeszédféle kezdődik. De akárhogy bűvészkedem a szavakkal, nem jutok tovább, a robotnő egyre csak azt firtatja: otthoni szolgáltatásról van szó? Nem, ismétlem harmadszor is, üzleti, céges ügyfelek vagyunk, de nem érti. Húsz perc múlva rájövök, hogy egészen rossz helyen vagyok, másik bejelentetőt kellett volna hívnom. Így jár a honpolgár, aki nem jó helyen kapisgál. Újra tudakozó, majd a következő üzleti partnereknek fenntartott hibabejelentő, és már hallom az ismerős géphangot, persze, Vanda az. Innen már csak arra kell vigyáznom, hogy mindenre igen-nem, de legalábbis egyszavas választ adjak. Hajlamos vagyok a bőbeszédűségre, nem megy könnyen, de teljesítem. És erőfeszítésemnek nem marad el az eredménye, a telefonban felcsendül: „kapcsoljuk ügyintézőnket”. Az ígéret földje, már beszélhet is az ember. Nem csak tőmondatokban.