Valahol nagyon lemaradtam. A fizetésekkel kapcsolatban úgy röpködnek a millió forintok, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az országgyűlési képviselők fizetése például átlagosan közel százezer forinttal emelkedett, persze csak azoké, akik „mezítlábas” honatyák és honanyák, nincsen bizottsági juttatásuk, frakciófunkciójuk, és még egy államtitkár-helyettesi titulussal sem rendelkeznek. Szóval ők a nemzetgazdasági havi átlag bruttóbér háromszorosát kapják munkájukért, amivel már felzárkóztak az EU színvonalához. Miközben százezres emelésről, sokmilliós fizetésekről a legtöbben nem is álmodhatunk, fájóan szembesülünk a társadalmat még inkább kettészakító közönnyel. A közös sorsvállalás, az empátia teljes hiányával. A napokban olvastam egy 31 éves amerikai milliomos vállalkozóról, aki gyökeresen átalakította cégét. Jelentősen emelte 120 dolgozója többségének fizetését, céges minimálbért vezetett be, aminek fedezetét saját vagyonából állta. Eladta részvényeit, jelzáloghitelt vett fel, öreg autóval járt, – idővel kollégái adtak össze pénzt egy Teslára – és ő is a céges minimálbért kereste. Bukást jósoltak neki, és valóban számos nehézséget kellett leküzdenie, de öt évvel később elégedett és boldog. És hogy honnan indult a változás? Régi barátjával túrázott, aki elmesélte, hogy korábban katonaként szolgálta a nemzetét, ma pedig két állása van és heti 50 órában dolgozik a megélhetésért. Az Óperencián túl, és innen.