Németországtól gazdaságilag és politikailag is függünk. Ő a fő kereskedelmi partnerünk, és azért is jóban vagyunk az EU „osztályfőnökével”, hogy az osztályban bátrabban rosszalkodhassunk. De vajon hosszabb távon is kiszolgálóként, bérmunkásként azonosítjuk magunkat, vagy elhisszük azt, hogy akár egyenrangúak is lehetünk? Hamecz István (Richter Gedeon), Jaksity György (Concorde Értékpapír) és Lakatos Péter (Videoton) beszélgetett az Eötvös Csoport eseményén.

A magyar gazdaság első számú partnere Németország. A sokat exportáló állam elsősorban a gyenge euró miatt versenyképes, de valójában nem tartozik mostanában a leginnovatívabb nemzetgazdaságok közé.

A magyar gazdaság német függése volt terítéken az Eötvös Csoport február 10-i eseményén, ahol Jaksity György közgazdász (Concorde Értékpapír) és Lakatos Péter mérnök-üzletember (Videoton Holding, MAGYOSZ) beszélgettek Hamecz István közgazdász (Richter Gedeon) moderálása mellett.

Determináció?

Az erős magyar–német gazdasági kapcsolatot automatizmusnak vesszük, olyan törvénynek, mint a gravitációt – vezette be a beszélgetést Hamecz István. Magyarországnak már a rendszerváltásnál is Németország volt a legfontosabb partnere, de Csehország, Lengyelország, sőt még a balti államok is legfőképpen Németországgal kereskednek.

Akkor lehet, hogy a regionális üzleti élet is olyan, mint Gary Lineker angol csatár szerint a foci, azaz ezt a játékot is végül mindig a németek nyerik? De az is lehet, hogy a kérdés kinyitható. Nem is biztos, hogy a németek annyira sikeresek, mint ahogy gondoljuk, vagyis még az sem biztos, hogy a nyertesek oldalán állunk, ha hosszabb távon is hozzájuk kötjük magunkat.

Hiszen mintha Németország nem a legdinamikusabb ágazatokban jeleskedne. Érdekes például, hogy a nagy nemzetközi tőzsdeindexek közül a német DAX tartalmazza a legtöbb ciklikus iparágban tevékenykedő vállalatot. (Ciklikus iparágnak nevezzük azt, amelynél a kereslet nagyban függ a gazdasági felíveléstől, pl. olaj, vegyipar, járműgyártás.) A digitális iparágakban azonban sem Magyarország, sem Németország nem jeleskedik, miközben Románia, Ukrajna, vagy a balti államok szép sikereket érnek el.

Jaksity György bevezető gondolataiban idézte a Portfolio.hu-n megjelentetett „A német beteg” címmel írt cikkét, ami éppen azt feszegeti, hogy igaz-e az a sok jó, amit a német gazdaságról gondolunk. Vagy a Tesla és a német autóipar összehasonlításából kiindulva, lehet, hogy Németország ipara a 19. és a 20. század, de a 21. századot már a Szilícium-völgyben keressük?

Ahogy Jaksity György fogalmazott, van egy általános hit, amely szerint a német a világ egyik legerősebb, legversenyképesebb, legfejlettebb gazdasága és leggazdagabb társadalma, amelyet segít a takarékosság, a tudományos fejlettség és a magas szintű környezettudatosság.

A valóság ezzel szemben az, hogy a gazdasági szerkezet múlt századi, inkább csak az eurózóna és az EU sajátos történelme, az alulértékelt „német euró”, illetve a német háztartások relatív elszegényedése adja a versenyképesség illúzióját.

Ezek a képek arról szólnak, hogy a 21. század gazdaságában nem elég megbízhatónak, illetve költséghatékonynak lenni, hanem kell valami plusz, amit az amerikai cégek jobban értenek. Ha például megnézzük azt, hogy az elmúlt évtizedben hogyan alakult az amerikai és az európai (különösen is a német) cégek jövedelmezősége, az amerikai cégek két és félszeresére tudták növelni az egy részvényre jutó nyereséget, a németek eközben helyben topogtak.

Jaksity György szerint Németország elsősorban annak köszönheti, valóban meglevő globális versenyképességét, hogy a dollárral szemben a közös euró árfolyama 1,20, míg a „német euró” 1,40 lenne, vagyis az euróövezet gyengébb államai gyengítik az eurót, ami nagyon versenyképessé teszi a német ipar termékeit.

Illúzió a környezettudatosság

Ám a német gazdaságnak vannak súlyos árnyoldalai is. A német társadalom kezd dicséretesen környezettudatossá válni, de eközben az Energiawende, vagyis az a fordulat, ami az energetika zöldítését helyezte középpontba, az atom, illetve a szén rovására, valójában egy ma még nagyon szennyező energiamixet takar.

Az energiaforrások egyharmada szénerőművekből származik (csak 2030-ra vonják ki ezeket), az 1970 és 2016 közötti időszakban Németország 337 milliárd euróval dotálta a szénipart, és a lignit bányászata az elmúlt évszázadban 180 ezer hektár természeti területet és 313 települést pusztított el.

Nyíltszíni lignitbánya németországi Griessenben 

A lakosság ráadásul több szempontból is önsanyargató. Jóval kevesebbet fogyaszt, mint az olaszok, a franciák, a britek, többet takarít meg, viszont olyan befektetési portfóliót tart (elsősorban konzervatívnak mondott államkötvényeket, bankbetétet, készpénzt, folyószámlát), amelyek nem értékállóak. Egy részvényeket jobban tartalmazó angolszász és egy német átlagos portfólió összehasonlításából az jön ki, hogy reálértéken az angolszász húsz év alatt 100-ról 220-ra növeli a portfóliója értékét, a német 100-ról 80-ra apasztja. Hogy ezt értsük, gondoljuk el, hogy egy tízéves német államkötvény ma mínusz 0,5 százalékos hozamot kínál, de azért a német infláció is 1 százalékos.

Végül Jaksity György megjegyezte, hogy mindezen adatok ellenére az ma még nehezen vitatható, hogy Németország szerepe domináns mind a magyar külkereskedelemben, mind az FDI-ban (külföldi működőtőke). Utóbbiban a Magyarországra érkező összes tőke 21 százaléka érkezett ebből az egyetlen országból, a keleti nyitással ostromlott Ázsia ennek még a felét sem hozta össze eddig.

Mitől is függünk?

Lakatos Péter a saját előadásában, Jaksity Györggyel ellentétben, nem is annyira Németországról, hanem inkább a függésről, a magyar gazdaság jövőképéről beszélt. Szerinte sokféle függés van a gazdaságban, függünk

• elsőként a világtól, a trendektől úgy általában;

• ezután magunktól, a beidegződéseinktől;

• illetve csak ezek után egy konkrét valakitől, ebben lehet első Németország.

„A kölcsönös függéssel amúgy semmi baj sincs, sőt, az a virágzó együttműködés velejárója” – mondta. Egy visszatérő gondolat szerint a függés megítélésében az is hiba, ha értelmetlenül harcolunk ellene, de az is, ha megelégszünk az adott állapottal.

„Egyszerre kell tudatában lennünk, hogy tegnapelőtt még messze nem tartottunk itt, de tarthatnánk előrébb és legyenek komoly elvárásaink a jövővel kapcsolatban. Egyszerre legyünk elégedettek és elégedetlenek.”

A globalizált gazdaság a kooperáción alapszik, hiszen van, akinek nyersanyaga van, másnak technológiája, a harmadiknak versenyképes munkaereje. A célpiacok konjunktúrája rövid távon meghatározó. a Videoton például az elmúlt harminc éve alatt nagyjából a negyedik vevőkörét szolgálja ki, „senkivel nem vesztünk össze, de ennyi változás van a gazdaságban” – mondta az üzletember.

Baj inkább csak a beágyazódottságunk és a függésünk arányával van. Csendőrpertu alakult ki, sokkal nagyobb a függés, mint a valódi mély beágyazódottság. „Én sokkal inkább szegény, de konvergáló centrum, mint csak gazdagodó periféria szerettem volna lenni.”

Honnan indultunk 1990-ben?

Azt már nehezebb megállapítani, hogy ez miért alakult így. A rendszerváltás idején a felszínen Magyarország mintha jobban állt volna, mint Lengyelország, utazhattunk, működtek már magánvállalkozási formák, de nem biztos, hogy a mélyben is előrébb tartottunk: hozzáállásban, alapvető képességekben, tudásban, piacbarátságban, a valódi piacra való vágyakozásban.

Az önbizalmunk, az önbecsülésünk akkor sem volt elegendő, és bár eltérő politikai gyakorlatokat láttunk, ebben most sem állunk jól. Lakatos Péter találó mondatával „ambíció és realizmus elegye kell, Matolcsy György és az SZDSZ kommunikációjának átlaga”.

Vagyis értelmezve ezt a gondolatot, a balliberális elitnek itthon volt egy magabiztos értelmiségi önképe, de a külföldiekkel sokszor félve ültek le az asztalhoz, elfogadták, hogy „nem szemmagasságban tárgyalnak”.

„Ezen utóbb fordítottunk, de a kellemetlenkedő, odamondogatós stílus is kisebbségi érzést sugárzó viselkedés. A verseny tiszteletének és a transzparenciának, illetve a határozottan kommunikált vízióknak és irányoknak nem szabad egymást kizáró viselkedésformáknak lenniük.”

Magyar–német gazdaságpolitikai kapcsolatok

A magyar–német politikai kapcsolatokról szóló ezen keretes összefoglalásunk nem az előadáson hangzott el. A hazai politikai vezetésben mintha régóta visszaköszönne az a vélemény, hogy Amerika messze van, transzatlantistának lenni jó hobbi, de mi ide vagyok beékelődve, Németország és Oroszország közé, velük kell jóban lenni, az egyik alapvetően meghatározza az ipari és a kereskedelmi kapcsolatainkat, a másik nélkül nincsen energiaiparunk (földgáz, olaj, atom).

Érdemes megfigyelni, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megtehette azt, hogy Donald Trumppal szemben nincsen B terve, de Németországban hiába szorul sokszor hátrébb az Orbánhoz közelebbi, a bevándorláspolitikát kritizáló szárny, és hiába erősödik a magyar miniszterelnök kritikusának számító zöld vonal, a németekkel mindig jóban próbálunk lenni. A korábbi konfliktusos pontok

• az egykoron bajor tulajdonban (BLB) levő MKB erőteljes adóztatása,

• a reklámadóval kóstolgatott RTL,

• vagy az energetikai szuverenitási harcban kiszorított német energetikai cégeknél helyzetei

nem vezettek végzetes ütközésekhez, az autóipari vertikum sok támogatást és NER-mentes gazdasági környezetet kap, de még a távozó német érdekeltségek tulajdonosai is korrekt elszámolási árat kapnak.

Nyelvi korlát, megosztottság

Lakatos Péter szerint Magyarországnak a környezetével szemben a nyelv is beláthatatlan hátránya. Egyedi nyelvvel az elsődleges információk tömegének és a metakommunikációnak a befogadási képessége korlátozott. Mi egy 10-12 milliós piacban tudunk automatikusan gondolkodni, a környező szláv népek egy 120, de Oroszországgal akár egy 240 milliós piacban.

Tud-e ezen az állam fordítani? Mi lehetne az értelmes önellátóképesség? Az üzletember példájával Dániában nincsenek óriásplakátok arról, hogy vedd a hazait, de az élelmiszer-kereskedelem mégis – politikai fellépés nélkül is – helyi maradt.

Mi 1990-ben és azt követő években nem álltunk jól abban, hogy legyenek saját erős kompetenciáink, és azóta sem alakultak ki ilyen klaszterek, vagy ökoszisztémák.

Az elmúlt fél évszázadban (és előtte automatikusan) a globális sikertörténetek egy formálisan vagy informálisan védett piacon indultak el, és onnan erősödhetnek meg.

Ha valaki nem Rubik Ernő szintjén innovatív (és kevesen azok), akkor kell némi segítség, mielőtt kilép a hiperkompetitív nemzetközi piacokra, először kell egy hely, ahol neki lejt a pálya. Ez alatt nem automatikusan állami támogatást kell érteni, jelentheti ez az idetelepült multik kiemelt beszállítófejlesztését, ami a rendszerváltást követő első 15 évhez képest szinte megszűnt.

Mint mondta, néhány erős brandünk azért így is van, a Sziget, a Hell vagy a Richter Gedeon, de azért az sem véletlen, hogy így kezdődik egy ilyen felsorolás.

A magyar gazdaság további strukturális problémája, hogy többszörösen megosztott. Más a külföldi cégek és a hazaiak világa, de más a NER-es és a piaci működés, és ezeknek a csoportoknak a beszállítói körei sem nagyon keverednek.

A multik saját hálózatokat alakítanak ki, nincs „pozitív diszkrimináció”, nincsenek szabályok, amelyek alapján a magyar beszállítókat fejleszteni kellene.

Abban mintha Lakatos Péter pozitívabb lett volna, hogy Németország mennyire jó első számú partner. Szerinte a német gazdaságból valamennyire biztosan hiányzik a dinamika és az innováció, de a németek tűrőképessége, szabálykövetése, a „reálbér-igénytelensége” erőforrás is. Németország, illetve a DACH-országcsoport (Németország, Ausztria és Svájc) azért már egy méretes, 100 milliós és nagyon fizetőképes piac.

A német struktúra

Vannak erős régiói, a feljövő Berlin, a mindig sikeres Bajorország, az ország északi része dinamikus, más részek valóban nem azok. A nagy német cégek egykoron a németes és a multi működésnek a szimpatikusabb tulajdonságait egyesítették, ez az előny mára megszűnni látszik.

A nagyok mellett van egy részben kiemelkedő, részben már csak sodródó középvállalatokból álló erős Mittelstand, illetve a valóban innovatív új hullám: ez utóbbiak fontos célpontjai kell legyenek a magyar exportőröknek.

Ám Jaksity György figyelmeztet, Magyarországon a legmagasabb az export importtartalma, ami sajnos jól bizonyítja, hogy még nem léptünk túl az összeszerelő üzem, a bérmunka jellegen. A csehek ebben már csak történelmi okok miatt is mérföldekkel előttünk járnak, de ők már akkor ipari kooperációban voltak a németekkel, amikor mi még bőven agrárország voltunk.

Orbán Viktor miniszterelnök (b) és Alfons Dintner, az Audi Hungaria Zrt. igazgatóságának elnöke a győri Audi-gyárban 2020. június 15-én – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Jaksity György ugyanakkor arra is utalt, hogy a második világháború után Szingapúr, Izrael, Dél-Korea a világ legszegényebb államai közé tartozott. A gondolatot aligha kell folytatni, bár Lakatos Péter szerint az uniós struktúrában nagyon nehéz gyorsan óriásit változni. Jó hír ugyanakkor, hogy nem könnyű igazán leszakadni, igaz, gyorsan felzárkózni sem.

A politikai helyzet

Végül egy kis kitérő. A hangsúlyozottan gazdasági fókuszú beszélgetésen inkább csak az előadások utáni kérdések alatt került elő a direkt politika. Felmerült, hogy a német céges kultúrája mennyire javítja a hazai vállalati kultúrát. Jaksity György szerint ez olyan, mint amikor betér a vevő a katonai boltba.

- Van önöknek terepszínű nadrágjuk?

- Van, de nem találjuk.

Vagyis azért a német cégek nem nagyon világítanak a hazai vállalati kultúrában, őket sem kell félteni.

Végül kérdésként elhangzott, hogy politikai szinten miért vagyunk ennyire jóban a németekkel.

Ahogy Jaksity György fogalmazott, akkor jobban lehet rosszalkodni az osztályban, ha a legfontosabb tanárral jóban vagyunk, Németországot pedig kényeztetjük, támogatjuk a gyáraikat, tőlük veszünk fegyvereket. Ha pedig forrósodik a levegő, az Európai Néppártban vagy a költségvetési vétó kezelésében mi is számíthatunk a németekre.

 

• gazdaság
• Németország
• kereskedelem