Tam_Bau
MENÜ
2024. július 21.
Dániel, Daniella
Hova tűntek el a hazai kistermelők?

Hova tűntek el a hazai kistermelők?

telex.hu / Fehér János / fotó: kanizsatv.hu

Harminc év alatt több mint egymillió kistermelő tűnt el, még az élelmezésbiztonság is veszélyben lehet.

A helyi élelmiszerekről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy minden esetben fenntarthatók környezeti szempontból, de a lokalizáció nem jelent feltétlenül zöldítést. Benedek Zsófia biológus, közgazdász a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepen tartott előadást (amelyet itt lehet megnézni) a helyi élelmiszerek szerepéről a fenntartható élelmiszer-termelésben.

Benedek Zsófia azzal nyitott, hogy mivel mindenki szeret enni, arról is van elképzelése, hogy milyen egy termelői piac, és azt hogyan lehetne jobbá tenni. Ezzel együtt hamis képzetek is ki tudnak alakulni. Bő tíz éve a tudatos fogyasztók 50 kilométeres diétát hirdettek, tehát csak ilyen távolságon belülről érkező élelmiszert fogyasztottak, hogy kisebb legyen a szállítás környezetterhelése. Benedek itt mutatott rá az egyik csapdára.

Azt gondoljuk, hogy a termelői piac ilyen szempontból jó választás, pedig oda sok fogyasztó és termelő utazik, és a kibocsátásuk összeadódva magas lehet.

Egy hatékony házhoz szállítási rendszerben viszont ennek a kibocsátásnak a 70 százaléka megspórolható. Ha valaki bő három kilométerről autózik a piacra, majd onnan haza, az már rosszabb, mint egy hosszú szállítási lánc.

A piacok megkerülhetetlen járművei, a kisteherautók is nagyon rosszul teljesítenek, ha egységnyi kibocsátás-egyenértéküket nézzük, ezeknél már csak a repülőgép károsabb. Benedek példája szerint, ha a spanyolországi Valenciából a horvátországi Rijekáig hajóval, majd onnan vasúton szállítunk Magyarországra paradicsomot, annak egységnyi kibocsátási értéke kisebb, mintha itthon száz kilométerről vinnének a piacra paradicsomot kisteherautóval.

Persze egy terméknek a teljes életciklusát kell nézni, amiből a szállítás általában 10 százalékot tesz ki. Ez még lefaragható négy százalékponttal, ami abszolút értékben hatalmas számokat jelenthet. Nagyjából ilyen arányban részesedik a csomagolás is a kibocsátásokból, amelyet a rövid láncokban szintén minimalizálni lehet.

Gyakori dilemma az is, hogy mit lehet helyi élelmiszernek nevezni. Hány kilométeres körben lehet meghúzni a határt: 30, 50 vagy 100 kilométernél? Mi a rövid ellátási lánc? Az Egyesült Államokban például 400 mérföldben, azaz 644 kilométerben állapították meg a helység határát, de érezhetjük, hogy itt már akár országokon átívelő távolságokról van szó.

A közelség önmagában nem előny, mert az sem mindegy, hogy egy ökológiai sivatagnak tekinthető területen termesztenek egyféle élelmiszer-alapanyagot, vagy egy kis léptékben működő, de rendkívüli változatosságot mutató gazdaságban, amely jobban kíméli a talajt, és megtartja a vizet. Ezek fenntarthatósági értéke sokkal nagyobb. A kis léptékű gazdaságokban gyakrabban előfordulnak még a helyi környezethez, kártevőkhöz jobban alkalmazkodó tájfajták, emiatt jóval kisebb a vegyszerhasználat, és itt nagyobb mennyiségben találunk még beporzó rovarokat is. A tájfajtákra génbankként is lehet tekinteni, amelyből lehet válogatni a klímaváltozáshoz adaptálódott növényeket.

Van, aki nemcsak magát a terméket nézi, amikor lokalizációról beszél, hanem például azt is, hogy az előállításhoz használt inputok (műtrágya, vetőmag stb.) honnan származnak. Ha ezek legalább fele nem helyi, akkor már a termék sem az.

 A helyi élelmiszerek termelésének nem minden eleme piacosítható, lehet például a népességmegtartó vagy a tájat eredeti képében megőrző hatásait is kiemelni, de mindez veszélyben is lehet. Benedek megemlítette, hogy míg a rendszerváltás után közel 1,4 millió termelő, zömmel kistermelő volt Magyarországon, addig 2020-ra 220 ezer körülire csökkent a számuk. Ez a drámai fogyás szerinte már élelmezésbiztonsági kérdéseket is felvet.

Benedek Zsófia szerint Magyarország például olyan helyzetben van, hogy akár a teljes szükséges kalóriamennyiséget képes lenne megtermelni a lakosoknak, de a becslések szerint 2050-re a világ országainak legjobb esetben is csak a fele maradhat önellátó.

Benedek a bevásárlóközösségekről is beszélt mint rövid ellátási láncokról, amelyeknek szerinte nagy a fenntarthatósági potenciáljuk, és erős fogyasztói kontrollt tudnak gyakorolni, hiszen például közvetlenül megkérdezhetik a termelőket, milyen vegyszereket és módszereket használnak. Alapvetően úgy működnek, hogy egy adott termékpaletta alapján begyűjtik a fogyasztói igényeket, amelyeket aztán eljuttatnak a velük kapcsolatban álló helyi termelőkhöz. A termelőknek érdekük a kiszámítható vevőkör, mert így mindig átveszik az árujukat, és jóval hatékonyabban célba is tudják azt juttatni – hiszen a vevőnek nem kell órákat ácsorognia a piacon.

A kutató szerint ezek a közösségek, bár a termelő érdekelt a profitban, túlmutatnak a növekedési kényszereken. Egy bizonyos távolság után a termelőnek már nem éri meg a kiszállítás, így inkább egy új jön létre mellette, és egy laza hálózat alakul ki.

Az előadás utáni beszélgetésben felmerült, hogy az utóbbi években kétszer is nagyobb figyelmet kaptak a helyi élelmiszerek. A Covid és a magas élelmiszer-infláció is növelte a kistermelőknél a keresletet, részben azért, mert az ő áraik kevésbé szálltak el, minőségben viszont gyakran jobb szintet jelentenek. „Mi akkor azt reméltük, hogy tartós változások fognak elindulni, de a helyzet visszarendeződött. A kiskereskedelmi láncok térnyerése folyamatos, de a termelői piacok eladásai 5 százalékon stagnálnak, ez egy olyan mag, amihez lehet nyúlni” – mondta Benedek Zsófia.

A beszélgetést vezető Nemes Gusztáv szociológus a végén visszatért arra, hogy szinte eltűntek a kistermelők, de ugyanakkor azt látja, hogy akik gazdálkodni kezdenek, azok gyakran vidékre költözött városi menekültek, és ők aztán jobban szót is értenek a városi vevőkkel. Ezt a kulturális szakadékot sokszor nem tudják átugrani az eredendően vidéki gyökerű termelők.