Egy kis tolnai Toszkána
Ozora kis község Tolna megyében, a Tamási járásban, ezerötszázan lakják.
Fesztiváljáról híres, történelmileg sok egyébről. Minket ez a sok egyéb érdekelt, pontosabban a történelmi emlékezet, amikor ellátogattunk a faluba.
Mi tagadás, azért mentünk, mert legutóbb, amikor Ozora messze földön híres kirakodóvásárát keresve utat tévesztettünk, egy falubeli, akivel szóba elegyedtünk, és panaszkodtunk az út minőségére, megkérdezte: „Honnan jöttek? Szodoma felől?” Ez alatt a keletre, Enying, illetve Simontornya irányába vezető utat értette, ahol a fesztivál területe van. De nem, mi Égettházpuszta irányából érkeztünk, amerre még rosszabb az út. A középkorú férfiú hozzátette még, hogy azok a szodómiások feljöttek még ide a várba is.
Tavaly szeptemberben jártuk végig a híres ozorai kirakodóvásárt, ahol most kifejezetten az ozorai várról kérdezgettünk.
Nem ismert meg az asszonyság, akinél a múltkor a kis köcsögöt vettük, de készségesen elmondta, hogy ott lakott „Pipó, a digó vagy ki a franc”. A lángososnál egy helyi erő arra a kérdésre, hogy ki lakott ott, azt feleli, hogy „Mink nem, az biztos, csókolom. Az urak.”
A két látogatás között igyekeztünk utánaolvasni annak, hogy ki volt Ozorai Pipo és hogyan került oda. Ezért kívántuk látni a várat belülről is, mert amikor legutóbb ott jártunk, nem volt nyitva.
A Száz Magyar Falu Könyvesháza című, 1996-ban az államalapítás ezredik évfordulójára megjelent, Kosáry Domokos szerkesztette sorozat Ozoráról szóló kötetében rövid és tömör összefoglalót kapunk. Eszerint volt egyszer egy elszegényedett firenzei család, a Scolari família, nekik 1368-ban született Philippo (Pippo) nevű fiuk a firenzei köztársasághoz tartozott Tizzano val Parma településen. A fiút 13 éves korában kalmárinasnak adták. Gazdájával, Luca Pecchiával megjárta Németországot, majd Budán nyitottak luxustermék üzletet. Ide járt Zsigmond király kincstárnoka, Kanizsai Miklós vásárolni, és mivel látta, milyen jól intézi Pippo a számadást, egyszerűen elkérte a segédet. Ez nagyjából visszautasíthatatlan ajánlat volt, a korabeli hatalmi viszonyok miatt. Az ígéret úgy szólt, hogy Kanizsaiék úgy fogják nevelni, mintha saját fiuk lenne. Az adott szót pedig betartották. Amikor a Kanizsaiak 1397-ben megkapták a lázadó Lackfiak birtokait, Simontornyát és teljes uradalmát, annak igazgatását az akkor 29 éves Philippóra bízták.
A Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. üzemeltetésében levő vár honlapján szigorú figyelmeztetés áll: „Felhívjuk a figyelmet, hogy az eddig ingyenes belépést biztosító újságírói igazolvány elfogadása megszűnt. A létesítménybe ingyenesen kizárólag az az újságíró léphet be, aki előzetesen bejelentkezett és engedélyt kapott interjú vagy forgatás készítésére.” Mivel a várúrral interjút nem készítünk és videót sem forgatunk, nem is mutatjuk meg újságíró igazolványunkat, amivel egyénként ingyen bementünk például a velencei Palazzo Ducale, a firenzei Uffizi Képtár és a párizsi Louvre összes termeibe több ízben, valamint a melki apátságba, de nemoda Ozora. Kifizetjük a 2900 forintos belépőjegyet és inkognitóban ülünk a firenzei reneszánsz mintára kialakított vár belső udvarán.
Szóval az egykori várúrral a Kanizsai család valóban úgy bánt, mintha a saját fiuk lett volna. Vagyis a kiházasításáról és anyagi biztonságáról is gondoskodtak. Harmincegy évesen, 1399-ben jegyezte el a szomszéd birtokos, Ozorai András egyetlen megmaradt gyermekét, Borbálát, és közbenjártak, hogy a király a menyasszonyt „fiúsítsa”, azaz öröklési szempontból fiúnak tekintessék, egy feltétellel: ha Scolari úr és nem más hites felesége lesz. Királyi birtokadományként Ozorát együttesen kapták. És itt nem állt meg az adományozás, mert Philippo úr hamarosan pallosjogot és hetivásártartási jogot is kapott. (Szerdánként tarthatták. Ezzel szemben ma a kirakodóvását csütörtök-péntek-szombaton van.) Friss házasként találkozott Zsigmond királlyal Esztergomban, és újfent jókor volt jó helyen, mert pénzügyi-számviteli tudását arra használták, hogy kiszámolja, mennyibe kerülne a török ellen kiállítani egy 12 ezer lovasból álló sereget. A számítás olyan jól sikerült, hogy Zsigmond nagyobb feladatok ellátására is méltónak találta Philippót.
Ülünk a vár udvarán, isszuk a reneszánsz büféből lehozott, reneszánsz italra egyáltalán nem hasonlító Canada Dry-t, leöblítjük egy kis török átokkal (olaszosan kérjük, capuccino formájában) és míg az idegenvezetésre várunk, arra gondolunk, hogy milyen kor lehetett az, amikor az kerülhetett magas pozícióba, aki értett a szakmához, akárhonnan is jött.
Mert aztán Philippo mestert a király megbízta az aranybányák kezelésével, ő lett a sókamrák és Temes ispánja. Egyszerű kereskedősegédből a maga tehetségének köszönhetően került az ország nagyurai közé. A királyi birtokok negyedének igazgatója. A kiszámolt költségű lovas sereggel sikeres hadjáratot szervezett a török ellen 1409-ben. És aztán számos hadi siker (a törökök felett aratott 18 győzelem) mellett a diplomáciában is jeleskedett. Nem mennénk ebbe részletesen bele, olvasható az egész életrajz ékes olasz nyelven 1570-ből. Lényeg, hogy a török áfium ellen Temesvár, Orsova és Nándorfehérvár erődítése ügyében intézkedett, és az ő parancsnoksága alatt tanulta a katonatudományt Hunyadi János. Egyébiránt Hunyad várát is Philippo közbenjárására kapta birtokul a Hunyadi család.
Megjön az idegenvezető, kis létszámú csoport követi. Velük tartunk. A földszinti konyha az első állomás. Tűzhelyek, kandalló, korabeli mosogató, köcsögök, kancsók, tálak. A legautentikusabb helyiség. Jól intonált hangon hallgatjuk a vár történetét. Ki tudja, hányadszor mondja kalauzunk ugyanazt, kis bulváros kiszólásokkal itt-ott, például az emeleti várúrnői hálószobában a várfalon kiugró illemhely használati szokásainál. És persze mindenki rácsodálkozik az ágyra, hogy milyen rövid. Pedig abban többnyire ülve aludtak. Végigjárjuk a lovagtermet, a kápolnát, az álboltíves úgynevezett tróntermet, a szalonokat, és alig húsz perc múlva kint is vagyunk a szobormásolatok termében. Megtudjuk, hogy alhatnánk is a várban, ha kedvünk tartaná, vannak korhűnek látszó vendégszobák pályázati pénzből.
A régészeti kiállításra és a Pippo életéről szóló film vetítéséhez már nincs idegenvezetés; fakultatív program, de mivel kiállítást csendben szeretünk nézni, várunk egy kicsit, míg a látogatók nagy része távozik. A következő feketét kortyoljuk a firenzei mintára épített vár udvarán. Nézzük a bronz szobrokat, a ciszternát, a növényeket (citromfa, leander, narancs) és az egész valahogy olyan harmonikusan tökéletes, hogy szinte túl szép, hogy igaz legyen. Kell lennie valami disszonanciának, mert elvisz az ördög, ha azt mondjuk, „oly szép vagy pillanat, maradj még!” És megtaláljuk. A cserepek. Nem cserepek, hanem műanyagok. Közönséges barkácsáruházi darabok. És a székek sem fából vannak.
A vár építésére egyébként Philippo már nagyúrként 1416-ban kapott engedélyt, az építésről nem maradtak fenn feljegyzések. Tíz évvel később említik először, abban az évben, amelyiknek a végén Ozorai Pipo meghalt. Tehát jó esetben is maximum pár évig élvezhette ezt a struktúrát. Hitvesétől négy fia született, mind a négyet elgyászolni volt kénytelen. Otthon, Firenzében többször járt. Végrendeletében 5000 aranyforintot hagyott a gyapjúkereskedők céhére, hogy építsenek templomot Szűz Mária és a tizenkét apostol tiszteletére. Brunelleschi (igen, az a bizonyos) a római Pantheon mintájára tervezte a rotundát, ami idéntől látogatható. Philippo Scolari halála után nyolc évvel készült el.
Végre elcsendesednek a kiállítótermek, végignézhetjük az épület változásainak rajzait, a környéken talált régészeti leleteket, pénzeket, fegyvereket, használati tárgyakat, kőfaragványokat. A harmadik teremben az egyéb apróságok között 11-es szám alatt ott egy halványbordó vagy sötét rózsaszín üvegpohár. Ha nem látjuk, hogy mikor készült, azt hinnénk mai darab. Szabályos kör alakú horpasztások vannak a testén, szájánál egy háromszögletű rész hiányzik. Sajnos felületesen jegyzeteltünk, ezért vissza kell telefonálnunk, hogy megkérdezzük, mikori. A 15. század közepére datálják, kapjuk a tájékoztatást. Ami azt jelenti, hogy az 1442-ben elhunyt Ozorai Borbála talán még akár ihatott is belőle. Sokáig néztük, gyönyörű darab.
Már majdnem elérzékenyültünk, amikor átlépünk a szomszédos vetítőterembe. Az Ozorai Pipo életéről szóló opusz utolsó két percére érünk be, aztán új főcím jön, de tudjuk, hogy végtelenített a felvétel, gondoltuk, kivárjuk, amíg újra kezdődik a dokumentumfilm. Bár ne tettük volna! Olyan turulpatkoló-sipító-hazafias zenére összevágott önkormányzati tévés stílusú videót kapunk, mosolygó gyerekekkel, fáklyás sorfallal, Isten-haza-család propagandával, hogy kettéáll a fülünk. Szűnni nem akar az agitprop adás, körülbelül tizenöt percet bírunk, aztán újabb kávéval beveszünk egy vérnyomáscsökkentőt az udvaron. Még egy kicsit nézzük a kúszónövényzetet, aztán az illatos rózsakerten át távozunk.
Járunk egyet a faluban, lángost eszünk ugyanannál a lángososnál, akinél előző utunkkor, és nézzük az embereket. Éppen szánkról töröljük a sajtos tejfölt, amikor egy messziről jött kisebb csapat érkezik és a vásár után egymás között beszélik, ha már itt vannak, megnézzék-e „Pippantó” várát, mire a büfés közli, hogy fejenként háromezer a beugró. Úgy döntenek, nem ugranak be.
Keressük még következő ozorai történetünk helyszíneit, de már sietnünk kell, elindulunk a „Szodoma” úton. Enyingen át Fehérvár felé menet eszünkbe jut, hogy Ozorai Borbála, akiről képmás nem maradt fenn, ha egészsége engedte, nagyjából 15 évig járhatott betegségben elhunyt férje sírjához a fehérvári koronázó templom általa építtetett, halála évében elkészült tornyához. Hű harcosa temetésén maga Zsigmond király is megjelent. Borbála halálakor már Ulászló volt a király, a készülődő törökkel Hunyadi János vívott.
Szóval Ozorán érdemes benézni a várba, valahol ott időzött a híres Philippo Scolari, a talján, aki a magyar királyt hűséggel szolgálta. A kávé egyébként finom, a vidék szép, egy kis tolnai Toszkána. Aki nem hiszi, járjon utána.
