MENÜ
2024. május 24.
Eszter, Eliza
Ahol a tanároknak teljes autonómiájuk van

Ahol a tanároknak teljes autonómiájuk van

wmn.hu / Bereczki Szilvia

Eldönthetik, milyen módszertant, pedagógiát vagy tanítási filozófiát alkalmaznak.

Ha a világ legjobb tanárát emlegetjük, általában felsejlik egy kép valakiről a gyerekkorunkból. Legyen az Kati néni vagy Karcsi bácsi, biztosan találunk legalább egy olyan felnőttet a múltunkban, aki nagy hatással volt az életünk alakulására. És több olyat, aki a szárnyunkat szegte. De mi történik akkor, ha valóban létezik egy Világ legjobb pedagógusa-díj, amit egy finn oktató kapott meg, akit még a tanárok Nobel-díjaként emlegetett Global Teacher Prize-ra is jelöltek, és történetesen magyarul is beszél, illetve jól ismeri a magyar oktatási rendszert? Megkerestük, hogy olyan fontos kérdésekről tanácskozzunk, mint a gyereknevelés és az iskola. Hogy megtudjuk, miért kiemelkedő a finn oktatási rendszer, és szerinte mi miatt bukdácsol a magyar. Hogy választ kapjunk arra is, miként lehetne bensőségesebb kapcsolatot kialakítani az iskolákban, egyszerre megbecsülni a pedagógust, a diákot és a szülőt is. Jukka Sinnemäkinak markáns és szerethető véleménye van mindezekről. Bereczki Szilvia írása.

Jukka Sinnemäki finn oktatási szakember ötödik osztályos volt, amikor először szembesült azzal, hogy mekkora ereje van egy jó pedagógusnak. Tanára biztonságot nyújtó, támogató, atyai figuraként volt jelen az életében, érezte, ahogyan a közelében saját személyisége is növekedik és erősödik. Ekkor jött rá, hogy a jó tanár nélkülözhetetlen a diák életéből, hiszen még annak családjára is nagy hatással lehet. Formál, nevel, oktat, irányt mutat. Így hát törekedett arra, hogy jómaga is olyan emberré váljon, aki egyszerre végez értelmes és élvezetes munkát. Lelkesedéssel tanít immár 25 éve, ám sikereit nem magának tulajdonítja. Tudja, hogy megtartó, megbízható és rugalmas közösség nélkül mindez nem valósulhatott volna meg, legyen szó a kollégáiról, a diákjairól vagy azok szüleiről.

Egyéniségének fejlődéséhez nagyban hozzájárult Magyarország is. Nemcsak azért, mert finnként a magyarokra rokon népként tekint, hanem azért is, mert egyetemistaként, a kilencvenes évek végén Kecskeméten tanult egy diákcsereprogram keretében, és olyannyira lenyűgözték a látottak és tapasztaltak, hogy elhatározta, elsajátítja az ország nyelvét.

Elmondása szerint három-négy hónap alatt tanulta meg a magyart, ebben az is motiválta, hogy körülötte senki sem ismerte a finnt, valamint az angolt is nagyon kevesen beszélték.

Kidolgozta hát saját zsebszótárát, amibe több száz angol kifejezést jegyzett le, naponta a legszükségesebbeket, és várta, hogy érkezzen valaki, aki „igazi magyarra” fordítja azokat. Ha talált segítséget, megtanulta a mondatokat, közben mindegyiket gyakorolta is, hiszen az edzéseken fontos volt a „kinek mekkora a lába?”, vagy a „hol találom a mosdót?”, „merre van az orvos?” kérdés – idézi fel nevetve magyarországi emlékeit.

Érthetően és választékosan beszél. Elmondása szerint azért, mert elég sűrűn vissza-visszajár Magyarországra, diplomamunkái is fűződnek a magyar oktatáshoz, így a rendszer hiányosságait és annak kiaknázatlan lehetőségeit is jól ismeri. Éppen ezért biztos benne, hogy ha egy tanár nem tud tisztességesen megélni a fizetéséből, az főként arról árulkodik, hogy az ország vezetői nem értékelik a gyerekek oktatását, egyszóval a nemzetet.

„Hiszen mi lehet jobb, mint a saját népünk oktatása?” – veti fel a kérdést arra hivatkozva, hogy a vonzóbb feltételek sokkal több tanárt motiválnának, akik tehetségesen és szenvedélyesen oktatnának, és ez rövid időn belül hozna változást. A társadalmat is pozitív irányba terelgetné, elégedett munkavállalók és elégedett munkaadók országa lehetne Magyarország. Elégedett, azaz boldogabb, akárcsak a finnek.

De a pénz ennek csak egy része, a fizetség mellett fontos az elismerés és a bizalom is.

A finn oktatás legnagyobb előnye például az, hogy a tanároknak teljes autonómiájuk van, eldönthetik, milyen módszertant, pedagógiát vagy tanítási filozófiát alkalmaznak, és választásukban nem kritizálják őket.

Az iskola, ahova a gyerekek élvezettel járnak
Jukka Sinnemäki tapasztalatai szerint a finn oktatási rendszer leginkább abban különbözik egyéb oktatási rendszerektől – köztük a magyartól is –, hogy az adott alaptantervet minden tanár a maga személyiségének és stílusának megfelelő módszerekkel oktathatja. Sok lehetőségük van saját tehetségük kibontakoztatására, ami az oktató-nevelő munka elengedhetetlen része, hiszen mit ér a tanár, ha ímmel-ámmal vagy kényszerből tanít?

„A tanárokat támogatni kell, beszélni kell a munkájuk fontosságáról. A szülőknek, a város vezetőinek és a minisztériumnak folyamatosan erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy a pedagógusok státusza magas legyen” – hangsúlyozza Sinnemäki, akinek meggyőződése, a több szabadság, nagyobb tér és rugalmasság, illetve a kevesebb adminisztráció szintén hatalmas változást hozhatna.

A finn pedagógusok autonómiát élveznek, arról nem is beszélve, hogy a munkájukat megbecsüli a környezetük: az állam, ami folyamatosan támogatja őket, a szülők, akikkel partnerkapcsolatot tartanak fenn, és a gyerekek, akik úgy tanulhatnak, hogy nem kell 45 percet mozdulatlanul ülniük a tanórákon, sőt memorizálniuk sem szükséges a rengeteg tananyagot. Helyette tapasztalhatnak, mozoghatnak, kérdezhetnek, falat mászhatnak, természetet járhatnak, mert „a tanulásnak ezerféle módja van”.

Az esetek többségében pedig nem az a célravezető, hogy a gyerek egy könyv fölött gubbaszt, és próbálja magába szívni – olykor erőszakkal is – annak tartalmát.

Noha a finn oktatás világszinten ismert és elismert, tévhit azt feltételezni, hogy a tanárok és diákok sosem fáradnak el, hiszen ők is csak emberek, és tükröződik a munkájukban és teljesítményükben korunk rohanása, nyomása.

Nem csupán iskolai nyomás nehezedik rájuk: az elmúlt húsz–harminc évben nagyot változott az élet, az egésznapos lótás-futás, a rengeteg inger számtalan élethelyzetben megtépázza a tűrőképességet. Sinnemäki úgy véli, a tanárok kiégésére válasz lehet, „ha nem kell százszázalékban órát tartaniuk”: sokan érdeklődnek a négynapos munkahét iránt, a tanároknak valószínűleg könnyebb lenne, ha hétfőn vagy pénteken pihenhetnének, mert sok stressz áramlik, főként az oktatói, nevelői munkakörben, és azt igenis ki kell pihenni, hogy utána legjobb tudásuk szerint adhassák át a tananyagot.

Finnországban is előfordul, hogy a pedagógus három–öt évig bírja a tanári pályán, majd más munkahely után néz, mert kiég. De ez nem annyira gyakori, mint Magyarországon például – magyarázza a szakember kiemelve, hogy náluk azért mégiscsak könnyebb, mert csupán az a tét, hogy a kitűzött célokat elérjék a félév végéig. Nem úgy, mint idehaza, ahol minden napra jut egy aktuális cél, egy vizsga, egy házi feladat, és a diákok a memorizálás közben, mintha párhuzamosan tanulnák a világot, ha éppen jut idejük rá.

Jukka Sinnemäki úgy látja, azáltal, hogy memorizálni tanítjuk meg a gyerekeket, egyrészt óriási stressznek tesszük ki őket, másrészt csak a rövid távú memóriájukra hatunk, a felmérőkkel pedig csupán ez értékelhető.

„Egy merevlemezt is vehetünk, hogy azon tároljunk információt. Erről szól az élet? Ez az, amire szükségük van a boldoguláshoz? Ezzel tudnak munkát találni, és sikeresnek lenni?” – elmélkedik a pedagógus, aki hisz benne, hogy a tanulás sokféleképpen történhet.

Azonban ezzel nem minden oktatási intézmény ért egyet, legalábbis a gyakorlatban nem ez látszik, mert többségük hajlamos túl nagy hangsúlyt fektetni a kognitív oldalra, holott az embert egész lényében kellene szemlélni, az érzelmi, szociális és fiziológiai szempontokat is figyelembe véve.

„Sokan azt hiszik, hogy a gyerekek csak akkor tanulnak, ha könyv van előttük, pedig akkor csupán memorizálnak. A tanulásnak sokféle módja van: akár az intézményben, akár a természetben, akár játék közben vagy épp kísérletezések során, de a gyerek folyton tanul. Fontos kérdés, hogy mennyit segít a gyerekeken a házi feladat, miután már eltöltöttek az iskolában öt–nyolc órát”.

A tanár, aki nem fél gyengének látszani
Jukka Sinnemäkit sokan sztárpedagógusként emlegetik, hiszen 2019-ben elnyerte a Global Teacher Awardot, azaz ő lett a világ egyik legjobb pedagógusa, valamint ő a világ egyik legprogresszívebben gondolkodó személye is.

A finn oktatási szakember a matematika tanításának új módját is megalkotta, amely sokkal jobb tanulási eredményeket hozott.

Ezt spirális tanulási stílusnak nevezte el, ami annyit tesz, hogy a matematikában ugyanazt a témát többször, de rövidebb idő alatt tanulják a diákok. Ez azért hasznos, mert a matematikában sok olyan kifejezés van, ami új. Az agy pedig kiszűri ezek nagy részét, és beindul a frusztráció. Ám ha vissza-visszatérnek ugyanahhoz a témához, rögtön jobb a kiindulópont, ha az alapokat már átvették. Ezáltal könnyebb és hatékonyabb a továbblépés, és segít fenntartani a tanulók érdeklődését és motivációját. Az általa kifejlesztett spirális modell segítségével a gyerekek jegyei egy tanév alatt átlagosan 1,3-mal emelkedtek a tízfokú skálán – meséli lelkesen.

Hogy senki ne higgye csodabogárnak, arról is őszintén megnyilvánul, hogy az elmúlt 25 évben volt időszak, amikor elfáradt. Két évtizednyi oktató-nevelő munkába nemcsak sikerek és hatalmas megvalósítások fértek bele, hanem emberi mivolta is megmutatkozott. Ilyenkor sorra vette a prioritásait, mert a pedagógus igenis lassíthat, megállhat, elemezheti a helyzetét, mérlegelhet, hogy tisztábban lásson.

„Nem kell mindig minden energiánkat befektetni, és nem kell folyton azt mutatni a diáknak, hogy mindent tudunk. Igenis láthat a diák gyengébbnek. Láthat embernek, mert sokkal inkább erősödik a kötelék, mint akkor, ha a pedagógus játssza a távolságtartó, szigorú mindentudót. Én is sokszor kértem tőlük elnézést egy-egy tanóra után azért, mert fáradt voltam, és unalmasabb volt a nap, mert nem tudtam kellőképpen előkészíteni a tananyagot” – másnap pedig többet adott magából, hogy a diákok ne maradjanak hiányérzettel. De azt saját bőrén tapasztalta, hogy a gyerekek megértőek, elfogadják, ha a tanár fáradt, ha valami történt.

Úgy véli, „a tanári pályán a legnagyobb kihívást valószínűleg az jelenti, hogy megmutassuk teljes valónkat összes gyengeségünkkel és bizonytalanságunkkal együtt” – de ha sikerül, olyan erősségekre tehet szert a pedagógus, amelyeket a legjobb tanárok ismérveiként emlegetnek. Ilyen a bizalom, a rugalmasság, a gondoskodás, a humorérzék, a következetesség és az igazságosság. Ezeknek mind előfeltétele az őszinteség és a nyitottság.

A gyerek, akinek méltósága van

Jukka Sinnemäki hitvallása, hogy a pedagógus és gyerek találkozása építő és romboló jellegű is lehet, és erősítheti vagy sebezheti az embert. Felveti, hogy a tanár döntése, miként fogadja reggel a diákokat, mit reagál, ha például elkésnek az óráról. „Bántjuk őket vagy helyette közöljük velük, hogy isten hozta őket, jó, hogy itt vannak? És majd óra végén megbeszéljük a késés okát” – írja körül az ideális állapotot. A kiindulópont egyszerű: úgy kell bánni velük, ahogyan szeretnénk, hogy mások hozzánk viszonyuljanak. „Hallgasd meg, mielőtt tanítasz. Legyen kapcsolat a tartalom előtt. Egészség a házi feladat előtt. Bizalom a baj előtt. Hit a félelem előtt” – sorolja saját „tízparancsolatát”.

Huszonötév alatt hivatásának legnagyobb tanulsága az volt, hogy a diákok addig nem érdeklődnek a pedagógus tudása iránt, amíg az nem törődik velük. Amint az embert helyezte előtérbe a tananyag helyett, minden megváltozott a tanár-diák kapcsolatban, mert a bátorítás és a belső biztonságérzet vált pedagógiai módszerének alapjává.

Filozófiájáról szívesen beszél, csak úgy záporoznak belőle a jobbnál jobb szempontok, amelyek egyébként a finn oktatás kiindulópontjai is: náluk alapszabály, hogy minden tanárnak tudnia kell, milyen módszerekkel építheti a rá bízott gyerekeket, akik mind egyediek, ezért sajátosságaiknak megfelelően szükséges oktatnia és nevelnie őket.

Az iskolában mindenki hiszi, hogy az emberi lénynek méltósága van, és nemcsak akkor, ha jó jegyeket szerez, vagy kiemelkedően teljesít, mert a méltóság a lényünk velejárója, nem olyasmi, ami elérhető vagy elveszíthető. A társadalmi-gazdasági státusz, a faji hovatartozás, az életben elért eredmények vagy a kudarcok nem járulnak hozzá.

Az ember – legyen az tanár, diák vagy szülő – értékes, őt mint embert tisztelni kell. Törekednek arra, hogy tényleg mindenki egyenlő legyen. Hisznek benne, hogy a fenntartható társadalmi jövő előfeltétele az emberi méltóság tisztelete és az igazságos bánásmód. Ugyanakkor az együttérzés az értelmes élet legjelentősebb forrása.

„A gyerekek gyakran nem megfelelő módon keresik a figyelmet. Ilyenkor a tanárnak kell megértenie a gyerek érettségi szintjét és hátterét. Egy tinédzserrel nem mindig könnyű beszélgetni, de empatikusnak kell lenni. Ők még gyakorolják az önkifejezést, és számítanak a felnőtt támogatására” – hangsúlyozza, majd azt is kiemeli, a tisztelet hiánya a bizalom hiányához vezethet. Azonban biztonságos környezetben a diákok kimutatják az érzéseiket, és ez szilárd alapot teremt a fejlődésükben.

Kiemelt képünk és a belső fotók Jukka Sinnemäki tulajdonában vannak.