MENÜ
2024. június 20.
Rafael
A szekszárdi bikavér és a szocializmus kísértete

A szekszárdi bikavér és a szocializmus kísértete

Geri Ádám

A bikavér szocializmusban betöltött szerepének megértéséhez a szálat a 19. században érdemes felvenni.

Egy tanulmány, illetve a vince.hu saját kutatása arra jutott, a szekszárdi bikavért nem az tette tönkre, hogy a szocializmusban Egernek adták a bikavér kizárólagos névhasználati jogát.

„Az 1970-es évek közepén pedig a borexport területén új célok kerültek előtérbe. A Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium döntése alapján, az Egri bikavér vált kiemelkedő exportmárkává (a Tokaji aszú mellett). Ahhoz, hogy növelni tudják az Egri bikavér exportját, tömegtermékké kellett alakítaniuk. Mindezzel párhuzamosan Szekszárdtól elvették a bikavér névhasználati jogát, és a Szekszárdi borvidék hagyományos bora ezután csak, mint Szekszárdi óvörös kerülhetett palackokba. Szekszárd elveszítette a Szekszárdi bikavér hírnevét.” Mácsainé Iván Évának, a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum történész-muzeológusának amultnakkutja.blog.hu-ra írt mondatai nagyjából tükrözik a közvélekedést. Főleg a Szekszárdi borvidéken a mai napig sokan úgy gondolják, bikavér boruk a szocializmus adminisztratív intézkedései miatt került a piacon már-már behozhatatlan hátrányba az egrivel szemben.

GARAY JÁNOSTÓL GRŐBER JENŐIG

A bikavér szocializmusban betöltött szerepének megértéséhez a szálat a 19. században érdemes felvenni. Akkor a bikavér még egészen mást jelentett, mint napjainkban. A jobb évjáratokban a jellemzően kadarkából készült sötétebb, sűrűbb vörösbort illeték ezzel a névvel. Abban az időben Magyarországon a kékszőlő gyakorlatilag egyet jelentett a kadarkával. Ennek megfelelően Szekszárd és Eger mellett a korabeli újságok hasábjain találkozni ménesi, balatoni, sőt még budai bikavérrel is. Beszédes a Borászati Lapok 1906-os, kadarkáról szóló cikkrészlete. „A rothadáson kívül a csekély testanyagtartalom az, amit a kadarkánál leginkább kifogásolnak. Annyi tény, hogy nagyon kedvezőnek kell lenni az időjárásnak és résen kell lennie a gazdának, ha sötétszinü kadarkabort akar szüretelni. Egri bikavért tiszta kadarkából nem lehet nyerni, de burgundi, festőszőlő, vagy Cabernet segélyével, ha soká törkölyön marad a czefre, lehet szép szinü bort előállítani, anélkül, hogy a Bouschet hybridekkel a minőséget volnának kénytelenek megrontani.”

Valószínűleg a fent leírtak is (ti. hogy az egri bikavér tiszta kadarkából ritkán jött össze) közrejátszottak abban, hogy bár 1846-ban vörösborra a bikavér kifejezést még a szekszárdi Garay János írta le először, a mai házasítás alapú bikavérek előképe – jelenlegi tudásunk szerint – már Egerben született meg. Grőber Jenő egri borász 1900 körül már bizonyosan fajtánként külön szüretelt szőlőből, külön feldolgozással készült borok házasításával állította azt elő. Piacilag sikeres márkanévvé is ő tette a(z egri) bikavért.

A SZEKSZÁRDI BIKAVÉR MEGSÍNYLETTE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚT

Mindeközben Szekszárdon az első világháború után gyakorlatilag eltűnt ez a borfajta. 1922 és 1931 között az Arcanum újságarchívumban „szekszárdi bikavér” kifejezésre nulla találat jön ki. Ugyanez a szám az „egri bikavér” esetében 361. Tegyük gyorsan hozzá: eltűnt, pedig nem szűnt meg – és ez szintén sokat elárul a szekszárdi bikavér akkori megítéléséről. „Bizony úgy leromlott a szekszárdi bor híre, hogy az Országos Állami Mintapince is Egri bikavér vignettával árulja a szekszárdi bort, amelynek megártott a háború, a rossz pénz, a külpolitika” – panaszkodott Boross Zoltán 1930-ban a Pesti Napló újságírójának.

A szekszárdi Borszövetkezet ügyvezető igazgatója által felsoroltak közül a renoménak leginkább az első világháború ártott meg. A jómódú, többek között saját vincellért és modern eszközöket megfizetni képes szekszárdi polgárság 1914 előtt kedvező vámfeltételek mellett jelentős borexportot bonyolított Ausztriába. Ezt azonban az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as szétesése lenullázta. A hirtelen beszűkült anyagi lehetőségek okán ezeknek a termelőknek le kellett adniuk a minőségből, és az országos kereskedelembe történő becsatlakozásra sem futotta már. A szekszárdi parasztság nagy mennyiségben, de kezdetleges technológiával termelt bora szintén nem öregbítette a borvidék hírnevét. Így végül, ha született is Szekszárdon jó bikavér, azt olykor inkább egri felirattal próbálták az országos piacon értékesíteni. Eger ezzel szemben az első világháború után inkább mennyiségi, mintsem minőségi problémákkal küzdött.

EREDETVÉDELEM: LEJT A PÁLYA

Mindez oda vezetett, hogy az 1929. évi X. törvény már kizárólag az egri bikavérről tett említést. A törvény végrehajtásáról szóló 2 000 II. számú (magyar királyi földművelésügyi miniszteri) rendelet bevezette az eredetvédelem intézményét, a 35. paragrafusban „A fokozottabb védelemben részesülő borfajták megállapításá”-nál pedig a bikavérek közül csak az egri kapott helyet. „Feltételezhető, hogy az Egri Bikavérnek, mint márkanévnek a kereskedelemben történő tudatos terjesztése hozzájárult a sikerhez. Ráadásul az egri termelők között nagyobb egyetértés alakult ki a bikavért alkotó borfajták kiválasztásánál, amivel a termék megbízhatóságát is reprezentálták” – világítja meg a döntés hátterét dr. Fuksz Márta, a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum igazgatóhelyettese a bevezetőben említett, A bikavér múltja és jelene című 2020-as tanulmányában.

A második világháborút követő szocialista korszak az 1950-es évek végéig hatályban tartotta a két világháború között megalkotott borászati jogszabályokat. Az első átfogó újragondolást a szőlő-, gyümölcs- és borgazdálkodásról szóló 1959. évi 23. törvényerejű rendelet, valamint az annak végrehajtásáról rendelkező 2/1959 (XI. 27) rendelet hozta. Mindazonáltal a kártyalapok leosztásán ezek sem változtattak. A márkavédelemnek megágyazó 82. paragrafus tíz védendő „nemes borfajtát” határozott meg, ezek között továbbra is csak az egri bikavér szerepelt. (Ugyanitt Szekszárdnak a kadarka jutott.)

Mindeközben az egri borvidék, vagyis az egyaránt állami tulajdonú Eger-Gyöngyösvidéki Borforgalmi Vállalat és az Egri Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet vezetői is felismerték, az egri bikavér márkanevet szükségszerű és érdemes továbbvinni. Annál is inkább, mert a borfogyasztás vetésforgójában akkor éppen a vörösbor állt nyerésre. És bár ekkor az Egri borvidék mintegy 80 százaléka még fehér- és csemegeszőlővel volt betelepítve, az egriek elszántnak mutatkoztak. 1955-ben oltványszaporító telepet és mintagazdaságot hoztak létre, ahol az egri bikavér alapját adó kadarka-kékfrankos-cabernet franc-medoc noir négyessel foglalkoztak. A Csutorás Ferenc – Papp Péter István – Szilágyi Réka szerzők által írt Az egri bikavér című könyv megfogalmazásában ez tekinthető az első (nem hivatalos) bikavér-programnak.

SZEKSZÁRDI BIKAVÉR PÉCSRŐL

Bár, mint látható, központilag (törvényileg) az egri bikavért emelték ki, a szocializmusban is bőséggel született szekszárdi bikavér. „A Borforgalmi Vállalatnak soha ennyi szőlőt nem kínáltak fel a termelők. Négyezerötszáz hektoliter mustra kötött a vállalat szerződést. Ebből hetvenegyezer darab hétdecis üveg, szekszárdi vörösekből Szekszárdról, hetvenegyezer pedig, ugyancsak szekszárdi bikavérrel megtöltve, a pécsi pincészetből exportra és hazai fogyasztásra.” A Magyar Nemzet 1957-es cikke szerint tehát még a Mecsekvidéki Borforgalmi Vállalat pécsi egységében is készült szekszárdi bikavér! Ugyanez a vállalat ugyanebben az évben a Szekszárdhoz tartozó csatári téglagyárban is legyártott belőle 3000 hektolitert, részben exportra. A cég (utóbb már Mecsekvidéki Állami Pincegazdaság néven) egészen az 1970-es évekig folytatta eme tevékenységét.

Szintén készített szekszárdi bikavért az 1960-ban létrejött Szekszárdi Állami Gazdaság (amellett, hogy szőlőt adott el a pécsieknek), ahogyan három szekszárdi termelőszövetkezet is. A Szekszárdi Állami Gazdaság hozzá kifejezetten ambiciózus terveket is szőtt. 1967-ig összesen ezer hektár szőlő telepítését irányozták elő a Sötétvölgy, Bat, Baranyavölgy, Görögszó dűlőkben. A cél az volt, hogy – így a Tolna Megyei Népújság – „ne csak alkalmi különlegesség legyen az igazi szekszárdi bikavér néhány literjével, hanem ezer hektókat adjon ismét a hegy”. Ugyanez a lap 1972-ben már azt írhatta, a bikavért „tízezerszámra palackozza a Szekszárdi Állami Gazdaság és a Mecsekvidéki Pincegazdaság”.

A mennyiség mellett a kor viszonyainak megfelelő minőségre is odafigyeltek a Szekszárdi Állami Gazdaságnál. 1966-ban a – kékfrankos, kadarka, oportó alkotta – bikavérük megosztott első díjat nyert az országos borversenyen. Az 1973-as évjáratú tételük pedig az 1975-ös szekszárdi borverseny nagydíját kapta meg. Utóbbi verseny egyébként valóságos szekszárdi bikavér-dömpinget hozott: a Szekszárdi Szőlőtermelő Szakcsoport, a Mecsekvidéki Pincegazdaság és Szekszárdi Jóreménység Mg. Tsz. is rajthoz állt ilyen borával.

AZ EGRI BIKAVÉR LESZ A KIVÁLASZTOTT

Ehhez képest 1977-ben a Magyar Rádió belpolitikai műsorában a tolna megyei vezetők már megkapták a kérdést, vajon hova tűnt a szekszárdi bikavér a boltok polcairól. Addigra ugyanis szárba szökkent az első hivatalos bikavér-program. „Az 1970-es évek közepén a Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium új célokat tűzött ki a borexport területén. Szerették volna az Egri Bikavér külföldi eladását növelni, amihez újabb szőlőtelepítésekre volt szükség. Ennek érdekében az V. ötéves tervben (1976–1980) meghirdettek egy komplex bikavér programot, mely az Egri borvidék fejlesztését tűzte ki célul. A munkát – húsz tsz részvételével – az újjászervezett Eger-Mátra vidéki Borgazdasági Kombinát irányította. Először százötven millió forintos beruházással bővítették, korszerűsítették az egri pincészetet, majd megkezdték 1200 hektáron az egri bikavér alapanyagául szolgáló minőségi vörös bor-szőlőfajták (kékfrankos, oportó, medoc noir-, cabernet és kadarka) telepítését. Ezt a munkát 1980-ig kellett befejezni. Valójában az Egri borvidék ezzel elnyerte a Bikavér előállításának jogát” – foglalja össze a projektet dr. Fuksz Márta a már idézett munkájában.

Gyakorlatilag egyetlen tollvonással vették el Szekszárdtól a bikavér név használatának jogát. Helyette jobb híján az óvörös nevet kellett használniuk a házasított boraikra. A helyzet faramuci voltát kiválóan szemlélteti a már említett, 1960-as évekbeli szekszárdi „bikavér-telepítések” sorsa. A szekszárdi kadarka jelentős részét a pécsi Mecsekvidéki Pincegazdaságban dolgozták fel, és ez lett az egyik összetevője az exportra szánt egri bikavérnek.

„Akkoriban a Szekszárdi Állami Gazdaság és a Mecsekvidéki Pincegazdaság között nem volt mindig felhőtlen a viszony. Nem lehetett tudni, ha Szekszárd kapja meg az exportmárkává kinevezett bikavért, stabilan tudják-e biztosítani a mennyiséget. Szintén Eger mellett szólhatott, hogy Tokajt egyértelműen a legfontosabb exportmárkának emelték ki, ezért Észak-Magyarországra mindenképpen kellett kiépített infrastruktúra. Erre Eger is könnyen rácsatlakozhatott” – valószínűsíti a vince.hu kérdésére az Egert helyzetbe hozó állami döntés okát dr. Fuksz Márta.

A SZEKSZÁRDI BIKAVÉR ÚJJÁSZÜLETÉSE

Szekszárd természetesen nehezen törődött bele az einstandba. „Nincs kizárva, hogy hamarosan előállhatunk a Szekszárdi Bikavérrel. A lehetőség adott, a szőlő megvan hozzá, és a házasított vörösboroké a jövő, vagyis a bikavéré” – nyilatkozta Vesztergombi Ferenc borász 1986-ban a Tolna Megyei Népújságnak. Ugyanott azt is hozzátette, felsőbb ígéret van rá, hogy újra engedélyt kapnak a névhasználatra. Joggal hihették, hogy megnövekedett a lobbierejük. 1983-ban ugyanis a Szekszárdi Állami Gazdaság és tíz helyi termelőszövetkezet megalapította a Borászati Közös Vállalatot, amit később Aliscavinre kereszteltek át. A vezetőségben Vesztergombi Ferenc mellett többek között Dúzsi Tamás borász és Módos Ernő kapott helyet.

Ígéret ide vagy oda, 1989-ben az Aliscavin egyébként kitűnőre vizsgázott bikavére – neve miatt – elhasalt az országos minősítő intézetnél (a Nébih elődjénél). Az elutasítás után Vesztergombi Ferenc és Módos Ernő egészen a minisztériumig ment a forgalomba hozatali engedélyért, ám onnan is elhajtották őket. „Hamarosan mégis árusítani kezdtük a bort, remélve, hogy így majd talán történik előrelépés az ügyünkben. Helyette azonban nagy felzúdulás lett” – mesélte a vince.hu-nak Vesztergombi Ferenc. Őket ez sem zavarta, elkezdték szállítani éttermekbe. A budapesti vendéglátóhelyek állítólag szinte ujjongtak, mondván, ilyen jó vörösbort még nem kaptak előtte. Közben Vesztergombiék tovább bombázták a minisztériumot a kérelmekkel. Innen már nem volt visszaút. Először megkapták az ideiglenes engedélyt, majd 1997-ben az új bortörvény végleg eltörölte Eger monopóliumát. A 16. paragrafus mondta ki, hogy „Szekszárdi Bikavér bort (…) kizárólag a szekszárdi borvidékbe sorolt településeken szabad előállítani”.

A magát addig valódi bormárkává igazán soha ki nem növő szekszárdi bikavér így gyakorlatilag csak a szocializmus utolsó bő évtizedében nem készülhetett. Más kérdés, hogy bár ennek köszönhetően a tolnaiak a bikavér tömegtermékké silányításában pont nem vettek részt, a rendszerváltás után semmivel nem indultak kedvezőbb helyzetből. A bikavér, szekszárdi vagy egri előtagtól függetlenül, szitokszó lett, a márka újra felépítése hosszú évekbe telt mindkét borvidéken.