Kanada, Lappföld és Szibéria – három olyan helye a világnak, ahol korábban nem nagyon gondoltuk volna, hogy extrém meleget, kánikulát lehet mérni, ám ez a közelmúltban mégis megtörtént. Észak-Amerika északnyugati partvidékén több száz halálos áldozata van az idei hőhullámnak. Nem arról van szó, hogy ezeken az általában alacsonyabb átlaghőmérséklettel jellemzett tájakon a helyi átlaghoz képest lenne csak hőség, hanem abszolút értelemben is az van: olyan mértékű a meleg, amely mindenhol extrémnek számít (és ez még akkor is igaz, ha a kifejezés pontos szakmai definíciója nem teljesen egyértelmű).

Másrészt az is egyértelmű, hogy nem egyedi, kivételes esetekkel állunk szemben. A komoly hőhullámok fokozatosan részévé váltak már az életünknek, mostanában minden évben számíthatunk arra, hogy jó eséllyel át kell vészelni egy-egy hosszabb ideig tartó nagyon meleg időszakot. Azzal sem árulunk el nagy titkot, hogy ezeknek a korábban nem látott hőhullámoknak a fő okozója az emberi tevékenység miatti klímaváltozás, ezt csak azért érdemes leszögezni, mert következik belőle, hogy a jövőbeni hőhullámok egyre nagyobbak, egyre hosszabbak, és ezért egészségügyi értelemben is egyre veszélyesebbek lesznek. Az ugyanis egyáltalán nem látszik, hogy belátható időn belül úgy vissza tudnánk fordítani a változások irányát, hogy ezzel ellentétes folyamatokat indítsunk be.

A hőséggel kapcsolatban tehát nem az a kérdés, hogy rosszabb lesz a jövőnk, vagy jobb, hanem hogy rosszabb, vagy még sokkal rosszabb?

Ezért egyre aktuálisabb arról beszélni, hogy végső soron mit bír el az emberi szervezet. Mikor válik egy térség az ember számára elviselhetetlenné, amennyiben nem tud elmenekülni a hőség elől?

Ahogy például az MIT Technology Review is rámutatott nemrég, ezt annak ellenére sem könnyű pontosan meghatározni, hogy vannak hozzá tudományos kapaszkodóink.

Camilo Mora klímakutató és csapata például világszerte több száz hőhullámos esetet vizsgált meg ahhoz, hogy meghatározza, mekkora hőmérséklet, milyen páratartalom és milyen egyéb körülmények együttállása vezet ahhoz, hogy kialakulhat a ténylegesen halálos helyzet.

Az alapelvek viszonylag egyszerűek, és a középiskolai biológia-, illetve fizikaórák alapján is megérthetőek. Az emberi test hőmérséklete normál esetben 36,8 Celsius-fok, és ettől túlzott mértékben sem felfelé, sem lefelé nem lehet eltérni anélkül, hogy egészségi problémák sorába ne ütköznénk. A hőség, vagyis a testhőmérséklet túlzott felmelegedése ellen pedig a legfőbb fegyverünk az izzadás, hiszen ilyenkor a test felszínén keletkező folyadék elpárolog, ami hőelvonó folyamat, azaz csökkenti a test közvetlen környezetében a hőmérsékletet.

A képlet azonban rögtön bonyolódik, ha figyelembe vesszük, hogy erre a párologtatási folyamatra jelentős hatással van a levegő páratartalma. Amennyiben magas a páratartalom, akkor a környezet logikus módon kevésbé hatékonyan tudja felvenni a test kipárolgásait. A felvételnek fizikai határa van, a telítődés, és minél közelebb vagyunk ehhez, annál nehezebb a telítettség növelése, vagyis sokkal nehezebbé válik az ember hűtési módszere.

A kutatók természetesen nem pusztán a hőmérsékletből indulnak ki, hanem olyan hőindexeket számolnak, amelyek jóval több információt adnak arról, mennyire vannak a körülmények hatással az emberre. Ez egyébként már annyira a mindennapok része, hogy a legegyszerűbb időjárás-monitorozó oldalakba is beépültek a számítások: ma már általában nemcsak az adott hőfokot látjuk az időjárás-jelentésben, hanem azt is, hogy az adott hőmérsékletet a valóságban hány foknak érezzük.

A másik fontos alapfogalom a nedves hőmérséklet, amely gyakorlatilag az a hőmérséklet, amelyet a hőmérő akkor mutat, amikor egy nedves textillel körbe van csavarva. A nedves hőmérséklet arra ad alapinformációt, hogy az adott körülmények között mennyi lenne az ember testhőmérséklete, ha állandóan izzadna, vagyis ennek méréséből következtetni lehet arra, hogy mennyire képes az ember hűteni magát.

A tapasztalatok szerint a 35 fokos nedves hőmérséklet az a határ, amely fölött a test nem képes hatékonyan hűteni magát.

Ez nem azt jelenti, hogy e fölött az ember élete rögtön veszélybe kerül, de azt igen, hogy ha más módon nem kezdi hűteni magát, akkor a szervek károsodása rövid időn belül elkezdődik.

Ezek után az a kérdés, hogy milyen körülmények vezetnek el a 35 fokos nedves hőmérséklethez? Két példa erre:

Ha nincs szél, és tűz a nap, a levegő páratartalma pedig 50 százalékos, akkor 43 fok körül bekövetkezik a 35 fokos nedves hőmérséklet.
Ha nagyon száraz a levegő, akkor ugyanez 54 fok körül következik be.
A jelenlegi előrejelzések többsége szerint 2050-re ennek a határnak az átlépése bárhol megtörténhet, de egy tavalyi munka már azt is kimutatta, hogy a szubtrópusi – vagy más néven meleg mérsékelt – övben néhány helyen már előfordult a határátlépés, és egyre gyakoribbá válik.

Ebbe az övbe tartozik például Spanyolország jelentős része, Olaszország déli része, Görögország teljes területe, de még a horvát tengerpart is.

Sajnos azonban a 35 fokos nedves hőmérsékleti határ alatt is súlyos egészségkárosodást lehet szenvedni, ez már abból is kitalálható, hogy a hőségbe sokan halnak bele az említett 43-54 fok alatt is. Ennek oka egyrészt természetesen az, hogy a valóság nem laboratóriumi körülmények között létezik, egyes emberek jóval nehezebben kontrollálják a testhőmérsékletüket, mint mások: a gyerekek és az idősek, illetve egyes krónikus betegek például sokkal veszélyeztetettebbek.

A tartósan magas hőmérséklethez a szervezet bizonyos mértékben képes hozzászokni, azaz képes alkalmazkodni a körülményekhez. Az akklimatizáció már pár nap után beindul, hat vagy annál is több hét alatt pedig már komolyabb változások jönnek létre. A hőséghez hozzászokott emberek többet izzadnak, és az izzadságuk kevesebb elektrolitot tartalmaz, ilyenkor ezek a szervezet számára fontos összetevők nem ürülnek ki olyan gyorsan, mint normál esetben. A test így nehezebben dehidratálódik, azaz szárad ki, és ez bizonyos fokig gátolja a vese- és szívproblémák kialakulását.

Ez az oka annak, hogy a hidegebb övekben, illetve a nyár elején a kivételesen magasra szökő hőmérséklet sokkal veszélyesebb, mint az amúgy is forró éghajlaton.

A kutatók szerint azonban hiú ábránd azt hinni, hogy az ember majd hozzászokik a felmelegedéshez. Az akklimatizációnak ugyanis megvannak a határai, a felmelegedés pedig sokkal gyorsabb ütemű, minthogy ezeket a fiziológiás határokat az ember valamiféle gyorsított evolúcióval ki tudná tolni.

Ráadásul minden fent említett adat arra vonatkozik, amikor az ember egy tapodtat sem mozdul. A mozgás ugyanis kulcsfontosságú a hőháztartásban, hiszen minden izommunkának jellemzően csak a 20 százaléka hasznosul, a 80 százaléka pedig hő formájában távozik. Azaz minden mozgás melegíti a testet, természetesen az intenzitástól függően, de ha nem is a sportolásról beszélünk, még a hétköznapi életünk teendői is hozzájárulnak a testhőmérséklet állandó melegedéséhez. Ez végső soron azt jelenti, hogy a valóságban alacsonyabb külső hőmérsékletnél és páratartalomnál érjük el az egészségre káros határértéket.