MENÜ
2024. árpilis 13.
Ida
Ezerötszáz évig nem változott a kamat

Ezerötszáz évig nem változott a kamat

g7.hu

Adósrabszolgaság és államilag kontrollált oligarchák Babilonban.

Valahogy úgy érezhette magát az aktuális karavánútján járó Ahu-Klnum nevű óbabiloni illető, mint amikor nyaralás közben a behajtótól jön sürgős értesítés, hogy van egy kis gond, bizonyos elmaradások miatt kénytelen adósrabszolgaságba tenni a családtagjaidat. Ha gondolod, esetleg menj haza a legelső járattal, hogy megbeszéljétek a részleteket.

“Amint elindultál, megjelent Imgur-Sin, és azt mondta: ‘Egyharmad mina ezüsttel tartozik nekem’. Zálogként magával vitte a feleségedet és a leányodat. Gyere haza, mielőtt asszonyod és lányod a fogságban belepusztulnak a folyamatos árpaőrlésbe.”

Hogy ki volt pontosan Ahu-Klnum és mi lett végül a családjával, sajnos nem tudjuk, a neki küldött figyelmeztetés viszont több szempontból is jellemző a korra. A kiterjedt távolsági kereskedelmet folytató ókori mezopotámiai civilizációknak nemcsak az ékírást, a pénzt, az első súlymértéket, vagy mondjuk a tucatokban való számolást és a 24 órát köszönhetjük, hanem az adósságot is. Az itt emlegetett, később még a görögök által is használt mina általában úgy 640 grammnak felelt meg, vagyis a címzetten ráhagyással húsz deka ezüstöt kértek számon.

Mezopotámiában az ezüst volt az alapvető valuta, pedig a nemesfémet importálni kellett, egyáltalán nem volt ezüstbánya az országban, de más fém se nagyon. Már akkor is, amikor még nem vertek pénzt (ez a Közel-Keleten csak később és elég nehezen, hellenisztikus hatásra terjed majd el), az ezüstöt általános elszámolási eszközként használták, ebben mérték a közélelmezés és úgy általában a komplex mezopotámiai gazdaság kulcstermékét, az árpát is.

A városállamokat uraló templomok akár több ezer embert is foglalkoztattak a földművesektől és pásztoroktól kezdve a szövőnőkön és táncoslányokon át a templomi hivatalnokokig, akiket mind fizetni kellett – az eredeti fizetség napi két adag árpa volt, az egyik elmélet szerint ebből jött a havi 60 mina, vagyis egy ezüstsékel alapbér. Így hát az árpa és az ezüst közösen játszott főszerepet a pénz kialakulásában, nem beszélve az államról, ami nélkül az ebben a formában nem jött volna létre.

Babiloni őrület és a kőkorszaki szakik

A pénz és a hitel első ismert megjelenése, valamint a jelentős mértékben központilag szervezett gazdasági rendszer felépítése miatt Mezopotámia messze nem csak a folyamközre specializálódott szaktörténészeknek érdekes. A XX. század gazdaságpolitikájára talán legnagyobb hatással lévő Keynes maga is éveket töltött ékírásos üzleti feljegyzésekkel. Később csak “babiloni őrületként” hivatkozott erre az időszakára, amikor a pénz kialakulásának megértéséért 4000 éves dokumentumokat tanulmányozott.

A tét áttételesen persze a pénz mibenlétének tisztázása, illetve az állami szerepvállalás kontra szabadpiac kérdése volt. Az “ókori piacgazdaság” toposza már a 19. században megjelent a gazdaságtörténetben, később pedig a “primitivista” és “modernista” iskola csapott össze, többek között a mezopotámiai gazdaság értelmezése kapcsán. Míg előbbiek Polányi Károlyt követve inkább a törzsi társadalmak analógiáit használták az ókori civilizációk megértéséhez, utóbbiak a piaci folyamatok ősi szerepét hangsúlyozták – az amerikai Michael Hudson pikírt hasonlatával: kicsit úgy képzelték el az ókori homo economicust, ahogy a rajzfilmben a Flintstones családot helyezték vissza az alkotók modern jellemzőivel együtt a kőkorszaki díszletek közé.

A piaci mechanizmusok szabadpiaci ideológiába passzoló totalizálása helyett a magyar származású Polányi részben a gazdaságantropológiában, részben a gazdaságtörténetben keresett fogódzókat. A Nagy átalakulás című könyvének 1944-es megjelenése után a Columbia Egyetemen hozott létre kutatócsoportot a nem-piaci társadalmak szisztematikusabb megismerésére.

A piaci cserén túl feltételezett alapvető koordinációs mechanizmusok, a reciprocitás (~csere) és a redisztribúció (~újraelosztás) mentén empirikusan is bizonyítani akarta, hogy a pénzhasználat az ókori civilizációkban alapvetően nem magánügyletekből, hanem a központi hatalom révén terjedt el.

Ehhez a Tigris és Eufrátesz közötti, eredetileg nagyobbrészt mocsaras vidéket az átfogó csatornázásokkal, öntözéses gazdálkodással termékeny területté tevő, a templomok és paloták köré szerveződő Mezopotámia kiváló terepnek tűnt. Az állami újraelosztáson alapuló, redisztributív archaikus gazdaságként leírt városállamokban nemcsak a pénzgazdálkodás megjelenése köthető a központi hatalomhoz, de a hitel megjelenése is.

A kamatos kölcsön általánossá válását talán hajlamosak vagyunk a modern piacgazdasággal, vagy akár a pénz virtalizálódásával asszociálni. Hogy ennyire modernnek akarjuk hinni, részben a kamatszedés hagyományos keresztény megítélése miatt lehet. Tudjuk persze, hogy hitel korábban is létezett, de a mezopotámiai gazdaság azt is bizonyítja, hogy a hitel már a történet legelején megjelent – együtt az írásbeliséggel, a matematikával és a sörrel, amire a megtermelt gabona akár 40 százaléka is mehetett.

Ne kínozd halálra az adósodat

Hitel nélkül a helyi gazdaság nem is lett volna működőképes – ennek köszönhető, hogy az uzsora bibliai tilalmával együtt a pénz kapitalista fogalma még a 17. században is gyakran Babilon nevével kapcsolódott össze.

A két éve meghalt anarchista antropológus, az Adósság: Az első 5000 év címmel nagy sikerű könyvet író David Graeber úgy gondolta, hogy a kamatra adott hitelt eredetileg a mezopotámiai templomi hivatalnokok találták fel, nagyjából azért, hogy így finanszírozzák a karavánkereskedelmet. Intenzív kereskedelem nélkül a folyamközi birodalmak nem sokra jutottak volna, hiszen gabonából, más élelmiszerekből, bőrből és gyapjúból ugyan jelentős feleslegük volt, de minden mást, követ, fát, fémet is mind importból szereztek be. A helyi kereskedők hitelben kapták hát az árut a palotából – és a kamat volt az, amin keresztül a palota is részesült a kereskedelmi profitból.

Mezopotámia gazdasága a történészi konszenzus szerint rendkívüli mértékben támaszkodott hitelekre – de ennek részletei, és maga a gazdasági rendszer tágabb működése már alapvető viták tárgya, még azt sem fogadja el mindenki, hogy a kamat valóban kamat volt. Az biztos, hogy az ékírásos három évezredből több ezer agyagtábla maradt fent kötelezvényekről és kölcsönszerződésekről. Ezeket általában agyagborítékokba tették, amikre kivonatolva szintén rávésték a főbb információkat. A szerződéseket aláírás helyett gyakran pecsétekkel vagy pecsétpótlókkal (például köröm vagy ruhaszegély nyomata) látták el. A szerződéseket időnként két példányban írták meg, és ha kiegyenlítették a kölcsönt, a hitelező példányát összetörték.

Leggyakrabban ezüstben vagy gabonában határozták meg a kamatot, de a legérdekesebb, és egyelőre a legkevésbé érthető, hogy a hivatalos kamatszint másfélezer éven át gyakorlatilag nem változott. Mint Hammurapi törvénykönyvében is áll, az ezüstnél 20, az árpánál 33,33 százalékos kamatot számítottak fel. Ez történeti összehasonlításban is rendkívül magas szint, és bár a korszak legnagyobb magyar szakértője, a 2009-ben elhunyt Vargyas Péter ókortörténész szerint például még biztosan nem minősült uzsorának, így is olyan terhet jelentett, amit a földművesek nem nagyon tudhattak kigazdálkodni. Bár kisebb összegű megélhetési, áthidaló jellegű hitelből is sok volt, úgy tűnik, jóval több lehetett a kereskedelmi célú hitel.

A törvény szerinti fix kamatszint miatt felmerült, hogy ezek valójában nem is piaci jellegű hitelek voltak, hiszen akkor a változó körülményekre folyamatosan reagálnia kellett volna a kamatszintnek. A kérdést árnyalja ugyanakkor, hogy a hitelezési gyakorlat akár jelentősen eltérhetett a törvényben foglaltaktól. Utóbbi inkább az “igazságos kamat” szintjét jelentette, de ennek hatóereje korlátozott volt: az ezüst hivatalosan 20 százalékos kamata helyett gyakran többet, extrém esetben akár 50 százalékot is kérhettek a hitelezők. Az oligarcha státuszba emelkedő, a templomgazdaság finanszírozásában meghatározó szerepet játszó korai bankházak (ezek jellemzően családi vállalkozások voltak, akár nemzedékeken át, komoly helyi hatalommal) gyakran megtehették, hogy túllépnek a törvényi szabályokon.

A mezopotámiai hitelrendszer egyik lényegi jellemzője ugyanakkor mégiscsak az adósvédelem eszközeinek megteremtése volt. Nemcsak az államilag legalább papíron előírt kamatszint (és azért a legtöbb kölcsönszerződés tényleg ezt követte) tartozik ezek közé, más fontos korlátozások is voltak, melyekkel a palota igyekezett megvédeni a termelőit. Bár, mint a cikk elején megjelenő Ahu-Klnumot is fenyegette, a hitelező rabszolgájává tehette az adóst, sőt, annak családtagjait is, az adósrabszolgaságot Hammurapi három évben maximálta. Ezután az adós újra szabad ember lehetett – és azt is büntették, ha a hitelező netalán halálra kínozta a rabszolgáit.

Legalább ilyen fontos, hogy megjelent, és sokáig rendszeres volt a hitelamnesztia intézménye: az uralkodók időről-időre kihirdették a magántartozások eltörlését. Vargyas szerint ez rámutat az adósság kettős szerepére az ókori birodalomban. A kiterjedt hitelek nélkül a gazdaság egyre inkább működésképtelen volt, de az eladósodottság olyan méreteket öltött, hogy az államnak folyamatosan be kellett avatkoznia – egy idő után azonban a szofisztikált gazdasági elvek ellenére már képtelen volt erre.

Se nem piac, se nem totális állam

Mezopotámia a részben Polányi munkássága révén kialakult “közgazdasági régészet” révén ma már sem ókori piacgazdaságnak, sem kizárólagosan redisztributív-újraelosztásos rendszernek nem tűnik. A piac jelentőségét önmagában a hitelek elterjedtsége és a folyamatosan, akár naponta többször mozgó árak is jelzik – de a pénzforgalom valószínűleg csak a városi centrumokban volt jelentős, a gazdaság nagyobb hányadát nem érintette. Átmeneti forma volt, ahogy többé-kevésbé minden komplex társadalom az: cserével, piaccal, állami szabályozással – változó mértékben, eltérő színtereken.

Könnyed tanulságokat valószínűleg nem érdemes a mai kor gazdasági dilemmáira levonni a még amúgy is rengeteg megválaszolatlan kérdést tartogató babiloni történetből, bár van, amiben tényleg mintha örök törvényszerűségek uralkodnának. A hitelezője által zaklatott szegény kereskedő kortársa, a divatigényeit némi otthoni balhézással érvényesíteni próbáló Iddin-Sin nevű fiú ékírásos levele anyjának Hammurapi idejéből bármelyik korban ismerősen csenghet néhány családban:

“Samas, Marduk és Ilabrat istenek tartsanak meg jó egészségben!

A többi fiatalember évről-évre egyre jobb ruhákban jár, az enyém viszont minden esztendőben egyre hitványabb. Amikor a házunkban annyi a gyapjú, mint máshol a kenyér, te ócska ruhákat adsz nekem. Adad-iddinamnak, akinek az apja az én apámnak csak egy beosztottja, két új rend ruhája van, te meg egyetlen ruhán csapod a patáliát. Bár te szültél engem, őt meg csak örökbe fogadták, őt szereti az anyja, és te, te nem szeretsz engem!”