„Csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítottam”
Tényleg Churchill mondta?
A politikus néhány keresetlen szóval megköszöni a szerény személye iránt megnyilvánuló bizalmat. Kijelenti, hogy megy tovább a maga útján, ellenjelöltjének vádjaira felelni méltóságán alulinak tartja, hiszen elveiből soha egy jottányit sem engedett, a vádak egyébként is visszapattannak riválisára, mert a kutya ugat, a karaván halad. Különben ma nem szavakra van szükség, hanem tettekre; mindenki egyért, egy mindenkiért. Csak így érhet biztos révbe az ország hajója.
A tragikus sorsú, a holokauszt idején eltűnt Éri-Halász Imre Ki ne mondja! című, az élet minden területét felölelő frázisgyűjteménye 1944 elején jelent meg. A könyvben a ma már kifejezetten érdekesnek számító korabeli – a szerző által kárhoztatott – szleng (Mi inkább danszolunk; Helló, ezer bocs…; Kár a motalkóért stb.) elegyedik a vele egy kalap alá vett közhelyekkel. Effélékkel: a távozás hímes mezejére lépek; hogy mik vannak; még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. A szerző szerint frázisokat azért használunk, mert lusták vagyunk gondolkodni.
A felgyorsult világ a szellemi működést elgépiesíti, ami együtt jár az eredetiség hiányával és a közhelyek puffogtatásával, miközben még azt is elhisszük magunkról, hogy rendkívül egyéniek és bölcsek vagyunk. Érvei alátámasztására Glattfelder Gyula kalocsai érseket idézi: „A frázis szinte ellentmondás nélküli uralma hatalmasodott el közéletünkben. A lelkeket fel kell szabadítani az üres szólamok igézete alól!”
