Térben és időben távolodni a fojtogató hírözöntől, ezért Kosztolányi Dezső Esti Kornélját olvasom. Most éppen a „becsületes városba” kíséri az író barátját, ahol sohase hazudnak, mindenki tudja magáról és felebarátjáról, hogy becsületes, szerény. És őszinte.
A boltos lefelé veri az árat és a tábláján ez áll: tessék alkudni, mert becsapjuk, a vendéglős kiírja: ehetetlen ételek, ihatatlan italok, majd a parlament előtt szónokol egy ember: „Elég, ha egy pillantást vettek szűk homlokomra, állati kapzsiságtól eltorzult arcomra, s azonnal láthatjátok, kivel van dolgotok. Semmiféle mesterséghez, tudományhoz nem értek, a világon semmire se vagyok alkalmas, legföljebb arra, hogy az élet értelmét magyarázzam nektek, s vezessetek benneteket a cél felé. Hogy mi ez a cél, azt is elárulom. Egy-kettő meg akarok gazdagodni, pénzt harácsolni, hogy minél több legyen nekem, s minél kevesebb nektek. Ezért titeket még inkább el kell majd butítanom. Vagy talán azt hiszitek, hogy már elég buták vagytok? – Nem, nem – harsogta a tömeg fölháborodva. –Tehát cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. Ellenjelöltemet mindnyájan ismeritek. Nemes, önzetlen férfi, hatalmas koponya, világító elme. Van ebben a városban olyan valaki, aki melléje áll? – Senki! – ordított a tömeg, mint egy ember.” Igaza van Esterházy Péternek, Kosztolányit olvasni kell.