Van remény. Mondjuk, az mindig van, csak amikor azt látjuk, hogy Kőszegen, a Várszínházban nyáron megtelik a nézőtér, miközben a színpadon irodalmi témájú az előadás, akkor értelmet nyer a remény: színházra és irodalomra igény van. Volt és lesz. Igaz, ehhez szükség van két Kossuth-díjas irodalmi óriásra, Örkény Istvánra és Esterházy Péterre, két Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészre, Mácsai Pálra és Máté Gáborra, valamint Lukács Miklós Erkel Ferenc-díjas cimbalomművészre.
Gyógyulni sokféleképpen lehet, de ehhez gyógyítókra is szükség van. Örkény és Esterházy a magyarok gyógyítója. Nem féltek megírni azt, amivel találkoztak, amit átéltek, amit sokan kimondani sem tudtak vagy mertek. Írásaik bár gyakran szarkasztikusak és groteszkek, mégsem keserű pirulák. Mondataikat, gondolataikat átjárja a humor, az önfelismerésre és a szembenézésre való képesség, és mindegy is, hogy ezeken nevetünk vagy sírunk vagy sírva nevetünk, a lényeg, hogy lehetőséget kapunk arra, hogy elgondolkozzunk, ráismerjünk önmagunkra, környezetükre, a világra; és az sem baj, ha a kimondott szavak fájnak, ha égetnek az írásjelek után születő csöndek. Amit Örkény és Esterházy leírt, megírt, az bármilyen korban és társadalomban képes gyógyítani. Mert őszinték, mert igazak. A cimbalom hangja ezt öleli körbe lélekben oldódó burokként. 

• irodalom
• színház
• előadás