„A legtöbb tabu három területen jelentkezik: a születés, a szerelem és a halál körül” – mondja a felmenők múltjáról Koltai Mária, aki családterapeutaként fontosnak tartja, hogy megismerjük a családfánkat. A pszichoterapeutát a sorsról, a családi örökséghez fűződő egészséges viszonyulásról és az egyén szabadságáról kérdeztük.

A transzgenerációs örökség kérdése igazán felkapott lett. Mi az, amit az emberek a legtöbbször félreértenek ebben a témában?

Sokszor vonják le azt a következtetést, hogy van valami végzet, valami megszabott sors, ami teherként nehezedik rájuk a családi múltból és örökségből, és ez szorongást kelthet azokban, akik nem igazán vagy nem mélyebben tájékozottak, vagy akiknek a személyes önismeretük, a családtörténetük nem eléggé feldolgozott. Emellett a transzgenerációs témában erőteljesen előtérbe került a trauma, ami kétségtelenül fontos tényező, hiszen ezeknek az áldozatai „hetedíziglen” szenvedik meg a múltat, de mégis mintha túl lenne hangsúlyozva.

Szintén túlzott hangsúlyt kap a témában a genetika, aminek misztikus felhangot is kölcsönöz a közbeszéd, és ennek az az elképzelés a következménye, hogy akaratunkon, szándékunkon és aktivitásunkon túl vagy ezektől függetlenül ránk száll a családi sors, ami tele van borzalommal. A történelmi vagy egyéni, családi traumák valóban borzalmasak, de a pszichológiának itt óriási felelőssége és szerepe lenne, hogy segítsen kicsit eligazodni, és jobban tudatosítani azt, hogy a személyes önismeret, a családunk történetének, körülményeinek, traumáinak a pontos megismerése mennyire fontos dolog.

A családi tabuk hogyan törhetnek utat maguknak az ember lelkében, viselkedésében, döntéseiben?

Minden, ami nincs kibeszélve, megismerve, megdolgozva, az zavarja a lelket. A tabuk különösen. A legtöbb tabu három területen jelentkezik: a születés, a szerelem és a halál körül. Tabusítva lehet például a származás, a párválasztás vagy épp az olyan permanens halálos fenyegetés, mint amit a holokauszt jelentett. Ezeknek a traumáknak az elszenvedőiben valamilyen módon tudatosítani kell, hogy felfogják és megértsék, a leszármazottaiknak azzal segítenek, ha a történeteiket nem kezelik tabuként.

Ha a saját életünkben, sorsunkban, személyiségünkben akarjuk tetten érni a transzgenerációs örökségünket, mire figyeljünk?

Érdemes pontosítani a személyes önismeretet: ki vagyok én? Milyen hajlamaim, vágyaim, elveim, eszméim, céljaim, álmaim vannak? Mi vezérel engem? Mitől vagyok egyéniség? Ez lenne az első lépés, és ez általában serdülőkori fejlődési feladat. A következő lépés annak feltérképezése, hogy az, ami bennem lakozik, honnan került belém. Mi az, amit én dolgoztam fel, és mi az, ami valamilyen módon annyira titokzatos számomra, hogy magam sem értem? Ennek megismerése már az éretté válás személyes fejlődésének feladata: megismerni a családom történetét, alakjait, a sorsukat, azt, hogy mi volt abban az ő felelősségük, azt, hogy mi van elhallgatva, eltitkolva, elmismásolva, mi az, aminek utána kéne járni.

Ez a családi önismereti feladat egy életen át tart, mert amikor életciklusváltások jönnek, amikor új korszakhatárhoz érünk az életünkben, akkor ezeket újra elő kell venni. „A múlt nem azért a miénk, mert dicső; de mert a miénk, gazdagok vagyunk, és ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot” – írja Esterházy Péter a Harmonia caelestisben. Vagyis, ha tudom, honnan jöttem és kik voltak az őseim, szabadabb leszek, mert választhatok.

Mi lenne a legfontosabb, amit a még élő szülőktől, nagyszülőktől érdemes lenne megkérdezni ahhoz, hogy többet tudjunk meg magunkról?

Családterapeutaként mindig azt tartottam a legfontosabbnak, hogy egyáltalán megismerjük a családfánkat. Nem azért, hogy a dicsőséget, a nemesi rangokat, címeket kutassuk és dicsekedjünk vele, hanem azért, hogy tudjuk, ki milyen volt, hogy küzdött meg a bajokkal, nehézségekkel, milyen erősségei, milyen jó tulajdonságai, hajlamai voltak. Például miért lett alkoholista, miért lett öngyilkos? Mi történt vele, amivel nem tudott megküzdeni? Ezek a legfontosabb történetek az életünkben.

A generációs emlékezet azonban nagyon szűk, behatárolt terület, körülbelül nyolcvan év, három generációnyi. Sok esetben már meghaltak azok, akik átéltek bizonyos családi eseményeket, traumákat. De a generációs emlékezet mélyén ott van a kulturális emlékezet, az emberiség örök tapasztalata, mesékkel, mítoszokkal, művészeti alkotásokkal, zenével, irodalommal, képpel. Vagyis még akkor is meríteni lehet abból a hatalmas kincsesbányából, amit Jan Assmann német vallástörténész kulturális emlékezetnek nevezett.

Számít-e az, hogy a transzgenerációs örökséggel milyen életkorban néz szembe az ember?

Minden életkornak megvannak a fejlődési feladatai, kritikus pontjai és nehézségei. Minél nyíltabb a légkör és minél több szó esik sok mindenről a családban, annál jobb. A gyerekek előtt sem kell titkolózni, ha kérdeznek, a fejlettségüknek, a koruknak megfelelően kell válaszolni nekik, legyen szó akár szexualitásról, akár halálról. Ugyanígy fontos szerepet töltenek be a mesék, amelyek az emberiség kollektív tapasztalatának lenyomatai a mítoszokkal, a művészeti alkotásokkal, az elbeszélt történetekkel.

A serdülőkor azért különleges, mert egyrészt ilyenkor megjelenik a „ki vagyok én és milyen vagyok” kíváncsisága, másrészt a lázadás: én nem akarom a te sorsodat megismételni, majd én megmutatom, engem nem győz le senki és semmi. A múltról ilyenkor is beszélni kell azonban, különösen, ha problémás a serdülőkor, mert a problémák mögött nagyon gyakran eltitkolt dolgok lappanganak.

Amikor például több generáción keresztül ismétlődik a családban az öngyilkosság, amit elhallgatnak, titkolnak és szégyellnek, akkor nagyon nehéz felszabadítani a gyászt, és ez annyira kínozza és gyötri a lelket, hogy csak a pszichoterápia adhat rá megoldást. Az biztos, hogy sokkal több embernek lenne szüksége pszichoterápiára, mint ahányan ma részesülnek benne.

Mekkora lelki teher az, ha valaki nem megérteni, elfogadni próbálja a családi örökségét, hanem eltávolodni, elszakadni akar és próbál tőle?

Ez nemcsak lelki teher, hanem fejlődési akadály, kín is, és sajnos nagyon gyakran tüneteket is produkál. Azt gondolom, nem lehet megúszni. Nem lehet azt mondani például, hogy nekem semmi közöm a holokausztot átélt őseimhez, mert hála istennek én már más világban élek – ami egyébként is tévút, hiszen a történelemből nagyon sok minden a kollektív tudattalanban is ott van és lappangva tovább él. Nem menekülhetünk a múlttól, az őseink bennünk élnek, a vérünkben, a szemünk színében, a hajlamainkban, a genetikánkban.

Névjegy Koltai Mária neurológus, pszichiáter, addiktológus, pszichoterapeuta szakorvos, szupervizor. Kiemelt érdeklődési területe a transzgenerációs családi törvényszerűségek, azok pszichiátriai, pszichológiai, családterápiás és tágabb művészeti, irodalmi határterületei. A DREAM és a Magyar Családterápiás Egyesület kiképző terapeutája. Több könyv, többek között a Transzgenerációs történetek című kötet egyik szerzője.

Ideális gyerekkorral, a biztonságos kötődés kiépítésével elejét lehet venni annak, hogy a transzgenerációs traumák később romboló formában megjelenjenek?

A gyerekkori megalapozott fejlődés mindig jó kiindulópont, miközben a traumatizált, bántalmazott, elhanyagolt, titkokkal átszökött gyerekkor csak súlyosbíthatja a helyzetet. Az ember történeti lény, és a XX. század pszichológiájának egyik hatalmas vívmánya a tudattalan felfedezése mellett az a felismerés, hogy a kapcsolatainkban létezünk. Ezekben a kapcsolatokban nemcsak a jelenleg körülöttem élő barátok, haverok, szerelmek vannak, hanem a múltamban szereplő fontos személyek is, akiktől származom, akiktől hiányt, veszteséget, bajt, traumát örököltem. De nagyon fontos, hogy erényeket is örököltem tőlük.

A pszichoterápiában mindig külön figyelünk arra, hogy ne csak a traumákat ragozzuk, amibe aztán belerokkanunk. Egyébként is, ha élek és itt vagyok, az azt jelenti, hogy ez a trauma túlélte a nagy vészeket. A felmenőim között voltak, akik kibírták, túlélték, kijátszották, megúszták, mázlijuk volt, segítették őket. Ezeket a történeteket is keresni kell, mert ezekbe lehet kapaszkodni. Minden családban van ilyen, nemcsak tabu, probléma meg szégyellni való figurák, hanem olyanok is, akik nagyszerű emberek voltak.

Sok ember esetében valószínűleg a párkapcsolat hoz felszínre megoldatlan lelki problémákat, elakadásokat. Ráadásul itt két ember transzgenerációs öröksége rakódik egymásra, fonódik össze. Ez a kapcsolódás megkönnyíti vagy megnehezíti a feldolgozást?

Ha patológiák találkoznak és ütköznek, és mind a ketten bele vannak gabalyodva ezekbe, akkor a transzgenerációs örökség következményei belekeverednek a kapcsolati életükbe, vagy a kapcsolódni, szeretni tudásukba, a bizalomba a másik iránt, és ez nehezítheti a feldolgozást. Ha viszont sorstársak találnak egymásra, ha meg tudják osztani egymással a gondjaikat – márpedig párkapcsolatban jó, ha ez a helyzet – akkor az óriási segítség lehet: felismerni, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem maradok magamra, nemcsak velem babrált ki a sors, hanem a másik is szenvedett, a kölcsönös vigasztalás nagyon sokat számíthat.

Kapcsolatok nélkül nem létezünk. Akármennyire vagyunk egyéniségek, nem létezik emberi psziché elhatárolva, másoktól független módon. Kapcsolatokból táplálkozunk, ezekben tudunk adni és kapni. De a kapcsolati lojalitás megjelenhet az őseinkkel szemben is, vagy úgy, hogy megismétlem, amit ők csináltak, aminek szerencsétlen eredményeként magam is megbetegszem, mint ők, vagy lehetek úgy is lojális, hogy megmutatom: lehet ezt jobban csinálni, meg lehet szakítani a negatív láncolatot.

Vándor Éva

 

• pszichológia
• sors
• transzgeneráció