„A 21. században biztosan nem szárad ki a magyar tenger” – nyugtatta meg a szeptember 5-én ötödik alkalommal megrendezett Qubit Live közönségét Honti Márk hidrológus-építőmérnök. A tudományközi párbeszéd jegyében 2018 végén indított sorozat hétfői rendezvényének hallgatósága ezzel egyértelmű választ kapott az esemény címében szereplő – Kiszáradhat-e a Balaton? – kérdésre. A margitszigeti Kristály Színtér nevű rendezvényközpontban elhangzott előadások azonban számos más, szerteágazó, de egymással szorosan összefüggő problémát is felvetettek.

A természetes vagy természetközeli élőhelyek pusztításától a fürdőszezon sikerét befolyásoló eutrofizáción át a nagy merülésű adriai jachtoknak kedvező vízállást tartósítani kívánó elvárásokig számtalan téma szóba került a prezentációk után a közönség kérdéseire egyfajta tudományos Balaton-fórummá alakult eseményen.

Az biztosnak látszik, hogy a sokat kritizált, de mégis interdiszciplináris konszenzussal előkészített 2000-es Balaton-törvény utáni két évtized rossz hagyományával szakítva „a kutatóknak, a menedzsmentnek és a döntéshozóknak egy asztalhoz kell ülniük” – mondta Istvánovics Vera ökológus, hidrobiológus. Más-más megközelítésből, de erre a következtetésre jutott Oláh Miklós szociológus, Szöllősi-Nagy András mérnök, hidrológus, Honti Márk építőmérnök, hidrológus, Kelemen Eszter ökológiai közgazdász és Jásdi István borász is. A meghívott előadók szerint jelenleg ugyanis a Balatonnak nincs gazdája.

A tó, mint közlegelő

Közép-Európa legnagyobb területű természetes állóvize mára legfeljebb turisztikai értelemben őrzi azt az ellátó funkcióját, amelyet korábban betöltött – derült ki Kelemen Eszter előadásából. Az évezredekig halat, építőanyagot és nem mellesleg vizet adó, a reformkori vasútépítésekig közlekedési útvonalként is használt tó szerepe gazdasági és társadalmi értelemben is megváltozott.

Az ökológiai értékek védelme és fenntartása szerinte még fontosabbá is vált azzal, hogy a Balaton már sokcélú rekreációs bázissá vált. A széttartó igényeket közös nevezőre lehet hozni. Ehhez szerinte elsősorban minél gyorsabban egyességre kell jutni abban, hogy „ha egészséges az ökoszisztéma, akkor vajon tényleg gáz-e száz méterrel beljebb sétálni, hogy elérjük a vizet”.

Az ma már ugyanis nem kérdés, hogy a geológusok szerint 15-20 ezer évvel ezelőtt kialakult tóban sosem volt állandó mennyiségű víz. A Szöllősi-Nagy András és Istvánovics Vera által bemutatott tudományos eredmények szerint a Balaton ökológiai egyensúlyát a közhiedelemmel ellentétben az alacsonyabb vízszint egyáltalán nem veszélyezteti.

A Balaton mélysége-sekélysége ugyanakkor jelenleg egymásnak feszülő érdekcsoportokra osztja a tó szolgáltatásaira pályázó különféle felhasználókat. Kelemen szerint ront a helyzeten, hogy jelenleg nem tisztázott, kié is a magyar tenger.

Az ökológiai közgazdász szerint a közlegelő funkció is tökéletesen piacosítható, de ehhez szükség van a konszenzuson alapuló világos szabályozásra, mint ahogy az például Costa Ricában történt. A kis közép-amerikai állam évtizedek óta sikerrel értekesíti ökoszisztéma-szolgáltatásait, anélkül, hogy lerabolná azokat. Costa Rica a természetvédelmi oltalom alá helyezett, még meglévő trópusi vadon tudományos kutatásáért éppúgy pénzt kér, mint a turistáktól az erdei kalandokért vagy a helyi favágóktól a szigorúan csak természetkímélő módon kitermelhető nyersanyagért.

Tartós rétegezettség

A Balatont az 1980-as évek elején, Láng István akadémikus vezetésével kidolgozott stratégia nyilvánította üdülő tóvá, innentől vált kulcskérdéssé a vízminőség. Istvánovics Vera előadásából kiderült, hogy máig nem teljesen világos, hogy ez mikor nevezhető jónak, elfogadhatónak vagy éppen rossznak.

A közvélemény és az annak kegyeit kereső mindenkori döntéshozók az algásodást tartják a minőség fokmérőjének. A probléma csak az, mondta Istvánovics, hogy

„a természeti rendszerek nem feltétlenül úgy viselkednek, ahogy azt elvárjuk tőlük”.

Az eutrofizáció a legjobb példa erre. Maguk a kutatók is úgy gondolták pár évtizede, hogy a tápanyagok, elsősorban a foszfor és a nitrogén feldúsulása nyomán észlelhető jelenség megállítható, vagy legalábbis kordában tartható, ha megszűnik a tó szennyezése. Ám miután szinte nullára csökkentették a Balaton műtrágya- és szennyvízterhelését, nem sejtett ökológiai mechanizmusokra is fény derült. „Jelenleg a vízszint és a hőmérséklet változásaira is érzékenyen reagáló üledék dominál a foszforforgalomban” – fogalmazott a hidrobiológus.

Az akadémikus szerint tudjuk, hogy a tó a szemünk előtt változott és változhat tovább – kiderült, hogy az 1980-as évek algásodásának egész más az oka, mint a napjainkban előfordulóknak. Ezért a részeredményekre alapozott projekt-ötletelések helyett átfogó monitorozásra-kutatásra, hosszú távú stratégia kidolgozására és alkalmazására van szükség.

Félméteres fájdalomküszöb

Az emberek mást és mást látnak és értékelnek annak függvényében, hogy mennyi víz van a tóban – mondta Honti Márk. A vitorlázók által preferált magas, átlagosan 120 centméteres szint és az ökológusok mellett a vízügyesek által is szorgalmazott érték közötti félméteres különbség centiben nem sok, viszont hatalmas a komplex hatásait tekintve.

A vizsgálatok ugyanis kiderítették, hogy a tartósan magas vízállás nem csupán a vízminőséget és a parti növényzet állapotát befolyásolja hátrányosan, de a kiépített partszakaszokat és az infrastruktúrát is rongálja.

Honti szerint a Zala-folyóból feltöltött és a Sió-csatornán leeresztett Balaton, mint medertározás már rövid távon sem tartható fenn. Mint mondta, az antropocén éghajlatváltozás következménye, hogy a vízmérleg természetes többlete eltűnőben van, jelenleg a 100 évvel korábbinak nagyjából 60 százaléka, de ahogy azt cikkünk elején is idéztük, a tó ettől még nem szárad ki az elkövetkező évszázadban.

Az ökológiai és így vízminőségi kockázatokkal bizonyítottan nem járó alacsony vízállás azonban társadalmi elégedetlenséghez vezet és növeli a politikai beavatkozás kockázatát.

„A társadalmi fájdalomküszöb 50 centi, félméteres balatoni vízállásnál kitör a általános pánik” – fogalmazott Honti. Ezért is szeretnék kollégáival közösen 2024-re kidolgozni az alábbiakban vázolt kompromisszumokon alapuló szabályozási rendet.

A „túl” alacsony vízállások Honti szerint szabályozási rendtől függetlenül elkerülhetetlenek, de ez várhatóan nem okoz ökológiai problémákat, szemben a medertározással, amely bizonyítottan rontja a vízminőséget, rossz a nádasoknak, valamint a jelenlegi infrastruktúrának.

Gazdátlan Balaton

Az ismert csopaki borász, Jásdi István szerint jelenleg „nagyban zajlik a reformkortól formálódó egységes balatoni kultúrtáj lerombolása”. A Balaton, mint mondta, jóval több, mint a 220 kilométeres partvonalak közötti vízfelület. A 19. század utolsó harmadán kiépült Déli vasútnak, a kiegyezés után egyre gyorsabb ütemben, egyre nagyobb területeket bekebelező polgári fürdőkultusznak, de még a második világháború utáni szocialista üdülőiparnak sem voltak olyan negatív következményei, mint az utóbbi másfél évtized fejleményeinek – fogalmazott a közgazdász végzettségű Jásdi.

A tűzivíztároló, legújabban gyümölcsmosó néven engedélyeztetett, uszodányi kerti medencéket, a tervrajzokon gazdasági épületként szereplő sok száz négyzetméteres villákat, a tóba 150 méter mélyen benyúló mólókat a hatóság akkor sem bontatja el, amikor fény derül a turpisságra. A csopaki borász szerint a fejlesztésnek titulált rombolásoknak ugyanakkor korlátot szabhatna egy olyan, ha nem is minden érintettnek kedvező, de legalább elfogadható szabályozás, mint amilyen a világörökségi tájegységekre vonatkozik.

Az UNESCO meghatározásában a kulturális táj (cultural landscape) olyan jól körülhatárolható geográfiai terület, amelyet a természet és az emberi tevekénység együttesen alakított, gazdasági, társadalmi és ökológiai értelemben is szerves egységet alkotó régióvá. Magyarországon ebbe a világörökségi védelmet élvező kategóriába tartozik a Hortobágy, a Tokaji Borvidék és az osztrákokkal közös Fertő-tó.

A szociológus Oláh Miklós ugyan kevésbé fogalmazott sarkosan, de a Balatoni Integrációs és Fejlesztési Ügynökség Nonprofit Kft. képviseletében azt azért elmondta, hogy az egyes részterületeknek ugyan van hivatalosan kijelölt illetékes állami vagy önkormányzati szervezete, de a tó tökéletesen gazdátlan.

Szöllősy-Nagy szerint mindennél többet mond a Balaton elárvulásáról, hogy az egybefüggő víztestet három önálló vízügyi igazgatóság kezeli. Istvánovics előadásából pedig az is kiderült, hogy az oly sokszor emlegetett vízminőségért voltaképpen senki, pontosabban csak a közigazgatásilag illetékes helyi kormányhivatal közegészségügyise volna a felelős – érthető módon bárminemű tudományos előképzettség nélkül.

• Balaton