A rendszert három elem – méghozzá egy közvetlen légbefogó egység, egy napreaktor és egy gázból folyadékot előállító modul – alkotja.

Az eljárás kezdetén az első egység beszívja a környezeti levegőt, majd pedig adszorpció segítségével kivonja belőle a szén-dioxidot és a vizet.

Az így elkülönített anyagok ezután jutnak el a reaktorba, amelyben az eljárás napenergia hasznosításával meghatározott kémiai reakciókat idéz elő. Mind ennek részeként egy parabola koncentrátor a napfényt 3000-szeresére fókuszálja a napreaktorra, amivel 1500 Celsius fokos hőmérsékletet generál a tartály belsejében.

A reaktoron belül egy cérium-oxidból készült kerámiaeszköz található, amely a beáramló szén-dioxidból és vízből kisajátít valamennyi oxigént, és ezen kölcsönhatás folyományaként csak egy hidrogénből és a szén-monoxidból álló elegy, vagyis szintézisgáz marad hátra a reaktorban.

Ez a szintézisgáz egyéb célú felhasználásra összegyűjthető vagy pedig becsatornázható a harmadik modulba, ahol a komplexum folyékony szénhidrogén-üzemanyagokká, 

A koncepció tesztelésére a kutatók egyelőre csak egy szerény méretű, 5 kilowattos kísérleti rendszert állítottak fel egy épület tetején. Napi hét órás működéssel naponta 32 milliliter (1,1 uncia) metanolt sikerült előállítani a gépezettel.

Bár bőségesnek egyáltalán nem nevezhető ez a mennyiség, a csapat szerint a koncepció működőképessége így is bebizonyosodott, és megfelelően kinagyítva akár a kereskedelmi léptékű gyártásra is ráállítható a mechanizmus.

 

 

• üzemanyag
• napreaktor
• környezetvédelem