Világvége-szigetnek is nevezik az Afrika déli csücskétől mintegy 2800 kilométerre nyugatra található Tristan da Cunha szigetét, amely még a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült, mint a minden mástól legtávolabb lévő lakott terület.

Reptere nincs, kizárólag hajóval lehet megközelíteni, de a durva part miatt eleve csak kisebb vízi járművek tudnak itt kikötni, így nem fenyeget az a veszély, hogy a szigetet lerohanják a több ezres befogadóképességű luxushajók turistahordái. Furán is nézne ki, tekintve, hogy az aprócska földdarabon mindössze szűk 300 ember él. Sőt, egészen pontosan az alábbi fotó bal oldalán él az a közel 300 ember, mivel a sziget nagy részét egy impozáns méretű vulkán foglalja el. A település fővárosát – egyben egyetlen lakott települését – Edinburgh of the Seven Seas-nek hívják.

A sziget egykori felfedezőjéről, a portugál admirális Tristão da Cunháról nevezték el, aki 1506-ban pillantotta meg a földdarabot, igaz, akkor nem sikerült kikötnie a viharos időjárás miatt. Elsőként a Holland Kelet-indiai Társaság Heemstede nevű hajójának legénysége ért itt partot 1643-ban, Claes Gerritsz Bierenbroodspot kapitány vezetésével.

Az első lakók 1810 decemberében érkeztek ide, amikor Jonathan Lambert harmadmagával tábort vert a szigeten. Pár évvel később azonban Nagy-Britannia elfoglalta a szigetet, eleinte tengerészeti támaszpontként használták, később pedig bálnavadászok rendezkedtek be rajta. A Szuezi-csatorna megépítésével azonban Tristan da Cunha kikerült a főbb hajózási útvonalak közelségéből és fokozatosan eljelentéktelenedett. 1873-ban a HMS Challenger legénysége földrajzi és zoológiai felméréseket végzett a szigeten, George Nares kapitány akkor 15 családról és összesen 86 itt élő emberről számolt be a hajónaplójának.

Egy különösen kemény telet követően, 1906-ban a brit kormány felajánlotta a szigetlakóknak, hogy átköltöztetik őket Nagy-Britanniába, ők azonban nem éltek a lehetőséggel. Kis túlzással az ember a két kezén meg tudja számolni, hány hajó kötött ki a szigeten a XX. században, mindenesetre 1936-ban a The Daily Telegraph információi szerint 167 ember, 185 tehén és 42 ló élt ott.

A második világháborúban a brit hadsereg egy rádióállomást tartott fenn Tristan da Cunhán, ahonnan a náci tengeralattjárók mozgását igyekeztek követni. Érdekesség, hogy 1961-ben végül kényszerűségből sor került a teljes lakosság kitelepítésére, amikor a Queen Mary vulkán kitört. Összesen 264 embert szállítottak Nagy-Britanniába, ők szűk két évvel később térhettek vissza, szerencsére a főváros megúszta a vulkánkitörést.

Földrajzi távolsága miatt Tristan da Cunhán mindenből csak kicsi és kevés van. Bár a pár tucat itteni családnak vannak autói, sőt még egy buszjárat is akad, az egész fővárost körbe lehetne futni egy könnyű reggeli kocogás keretében, egyetlen bolt van csupán, a szórakozási lehetőséget pedig leginkább az egyetlen múzeum, kávézó, illetve az Albatross Bar kínálja. A helyi tévéadót kezdetben csak 2-3 napon át lehetett fogni és akkor is csak felvételről ment az adás, ezt nemrég a brit haditengerészet egy átjátszóállomás telepítésével tovább fejlesztette, így ma már a BBC csatornáit is láthatják a helyiek. Az is biztos, hogy még pár éve is csak a kilencvenes éveket idéző betárcsázós internetet lehetett használni, mivel a sziget nagyon távol esik a világot behálózó gerinckábelektől. A lakosság java egyébként halászattal vagy a halak feldolgozásával foglalkozik. A sziget egyik különlegességét az itt kibocsátott bélyegek jelentik, amelyekre ritkaságuk miatt vadásznak a gyűjtők.

A sziget – elhelyezkedése miatt – egyike azon kevés területnek a világon, ahol nem jelent meg a koronavírus, igaz, a helyi vezetőség már hetekkel ezelőtt megtiltotta, hogy bármilyen hajó kikössön a szigeten, mivel Tristan da Cunha lakosságának jelentős része az idősebb generációhoz tartozik, ráadásul, éppen a távolság miatt sokuknak amúgy sem túl acélos az immunrendszere, egy-egy nátha is komoly járványokat tud okozni az aprócska szigeten.

Pedig ha valahol, itt igazán lehetne gyakorolni a távolságtartást – a világ összes többi részétől.

• sziget
• Tristan da Cunha
• legtávolabb