Az iparhoz hasonlóan az agrárvilág szereplőit is bevonnák a szén-dioxid-kvóták kereskedésébe, ám ahhoz, hogy egy gazdaság földje szénmentessé, és igazán termővé váljon, 10-12 éven át egy speciális talajművelő módszert kell alkalmazni. A pénzen kívül ösztönző lehet a tudat, hogy ezzel sokban hozzá lehet járulni a klímakatasztrófa elkerüléséhez.

Nyolc narancsot kell ma megennünk ahhoz, hogy annyi tápanyagot nyeljünk le, mint száz évvel ezelőtt egyetlen gyümölcs elmajszolásával. Szakértői becslések szerint a zöldségek és gyümölcsök átlagosan legalább a harmadával kevesebb tápanyagot tartalmaznak, mint ötven évvel ezelőtt.

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legutóbbi jelentése pedig előrevetítette, hogy az aszályok, a forróság, a vízhiány az évszázad végére a termőterületek harmadán lehetetleníti el a termelést. A kutatók már egy ideje kongatják a vészharangot: ha az agrárcégek és -termelők folytatják a termőföld intenzív művelését, előbb-utóbb felkopik az állunk, a kizsigerelt földön megtermelt élelmiszerekkel nem jutunk hozzá a szükséges tápanyagokhoz.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség adatai szerint a mezőgazdaság globálisan a légköri üvegházhatású gázok csaknem negyedét bocsátja ki, a világ ivóvízkészletének a hetven százalékát használja fel, és a vízszennyezés mintegy négyötödéért felelős. Egy ideig el lehetett hessegetni magunktól a problémát azzal, hogy e veszély a magyar termőtalajokat nem sújtja különösebben. Ám a közelmúltban a Miskolci Egyetem docense, Dobos Endre másfél méteres talajszelvényeket nyitva mutatta be, hogy a felszín alatt legfeljebb 20-30 centiméteres mélységben van élet, alatta jószerivel nincs semmi – egyfelől a klímaváltozás, másfelől az intenzív gazdálkodás miatt.

 

• mezőgazdaság
• agrárium