MENÜ
2024. árpilis 29.
Péter
„Oktatáspártiak: belesodornának minket egy szebb jövőbe

„Oktatáspártiak: belesodornának minket egy szebb jövőbe"

24.hu / Jankovics Márton /fotó: VARGA JENNIFER

Áskálódó oktatáspártiak, lombkoronasétány és a nagy padháború az idei ARC slágertémái.

Egy biztos: Orbán-túladagolást ezúttal aligha kap, aki kilátogat a Bikás parkba, hogy megnézze az idén immár 23. alkalommal megrendezett ARC kiállítást. Azért itt-ott feldereng a globális politikában is egyre ismertebb alakja, de inkább áttételesen vagy apró figuraként a háttérben. Ez a mértékletesség talán annak tudható be, hogy a pályázók és/vagy a kiállított pályaművek válogatói is ráéreztek, hogy a csaknem másfél évtizede regnáló miniszterelnökről minden létező geget, poént, fricskát és azok ellentétét is elsütöttek már, így szinte lehetetlen küldetésnek számítana valami igazán újjal előrukkolni.

A frissesség amúgy is egyre nagyobb kihívás az ARC számára, amelynek egy jelentősen felgyorsult médiaközegben kellene évről évre a napi hírciklusok és záporozó mémek fölé emelkednie, ha el akarja érni, hogy ne lejárt szavatosságú poénok fáradt, szélesvásznú ismétléseként hasson, amiknek az eredetijét már hetekkel, hónapokkal ezelőtt is látthattuk a Facebookon (és akkor sem feltétlenül találtuk viccesnek). A rendezvény ezt jó ideje csak elvétve tudja megugrani, ami miatt rendre éri is kritika és fanyalgás – de mégis van valami tagadhatatlan vonzerő abban, hogy évente egyszer nem a telefon képernyőjén vagy a laptop monitorján, hanem óriásplakátokon csodálhatjuk meg ezeket a változó mértékben szellemes ötleteket. Épp azt a formátumot adják vissza rituálisan a kreatív társadalomkritikának, amelyet a hétköznapokban amúgy teljesen kisajátít magának a politikai propaganda és az olykor hasonlóan agysejtpusztító kereskedelmi reklámok.

Mire készülsz?

Az idei pályázóknak erre a kellően tág kérdésre kellett választ adniuk, és a szevezők adtak is pár támpontot ehhez a kiírásban, amelyben érintik 2023 minden trendi aggodalmát és paráját. Szó esik a szövegben

az emberiséget rabszolgasorba taszító mesterséges intelligenciáról,
a mindenkit „ropira sütő” klímaváltozásról,
a tömeges migrációs hullámokról,
a nukleáris háborúról,
a Marsra költözésről,
és persze arról a szürreálisnak tűnő eshetőségről is, hogy a dolgok akár, netalántán, véletlenül jól is alakulhatnak végül.

Ezek a témák egytől-egyig fel is bukkannak a plakátokon: van, aki nihilista humorban igyekszik feloldani az általános szorongást, más sztoikus közönybe menekül, vagy épp a nosztalgikus érzésekre hajt, és az apokalipszis okaiért egészen az internet hőskoráig nyúl vissza („2023 pont olyan, mintha senki nem küldte volna tovább a körlevelet MyVipen 2008-ban” – utal egyikük a „Küldd tovább, különben 15 év múlva 150 év balszerencse fog érni” típusú üzenetekre).

Ám a legtöbb plakát konkrét közéleti ügyeket idéz fel, és nem meglepő, hogy a globális kihívásokat is elsősorban a politika szűrőjén keresztül nézi. Visszatérő motívum például a rendszer elitje által einstandolt Balaton és az akkugyáras környezetszennyezés. A visszafogott Orbán-jelenlét mellett pedig találkozhatunk a NER jellegzetes figuráival is: Pintér Sándor a tanteremben magyarázza el az akkuösszeszerelő robotok nevelését megcélzó Nemzethy Alaptantervet, a Varga Judit arcképével ellátott Scrabble-kirakósból természetesen Völner Pál neve jön ki, és persze több plakáton tiszteletét teszi a NER-mémgyár első számú sztárja, Mészáros Lőrinc is. Többek között kollégánk, a tavalyi ARC-kiállításon díjat is nyert Csóti Rebeka idén kiállított pályaművén is, amely a Húsleves gazdagon címet viseli, és azt gondolja tovább, mire asszociálhatunk erről a tradicionális fogásról 2023 Magyarországán.

Az egyik központi téma egyértelműen az oktatás, illetve annak leépülése. A legjobb alkotásnak járó díjat elhozó Nagy Borbála plakátja is ezt veszi célba, a háborúról az iskolák helyzetére hangolva át a Fidesz-közeli CÖF legutóbbi propagandakampányát. Hasonló rugóra jár a képzett magyar fiatalok kivándorlását a migrációellenes szlogenekkel összefésülő pályamű („Illegális kivándorlók – Állítsuk meg őket!”), vagy az, amelyik az aradi vértanúkat bélyegzi meg háborúpártisággal a fideszes logika kiterjesztéseként. A tanárhiánnyal kapcsolatos aggodalmak még számos műbe beszüremkednek, hol humorosan, hol érzelmesen tálalva a témát. Talán nem meglepő, hogy az infláció is számos pályázót megihletett, van, aki lendületből ezt is összekötötte a gombamód szaporodó akkugyárakkal, de a drágulás témakörben tényleg a zsűri által második helyezettnek kihozott Súgd a fülembe azt! című „krétarajz” lett a legszellemesebb (Hajsz Tibor). Aztán ott vannak a korrupció és a kultúrharc lerágott csontjai. Többeket megragadott például a lomb nélküli lombkoronasétány emblematikus esete, de ezen a téren nem nagyon sikerült hozzátenni semmit az ügy kipattanása után hömpölygő mémáradathoz képest.

A legnagyobb slágertémának egy másik szimbolikus ügy, a nagy Tompa utcai padháború bizonyult. Ez már az elején is egy kissé elcsépeltnek hat, de az „Ez nem egy pad”-jellegű Magritte-utalás legalább visz bele némi művészetelméleti csavart, a kiállítás későbbi szakaszában viszont tényleg nagyon repetitívvé válik. A fixáltság persze annyiban érthető, hogy itt gyakorlatilag egy lényegileg vizuális, jól megragadható művészeti projekt keretében tört felszínre a hazai közéletet is mételyező identitásháború, ami sokszor inkább zavaros gondolatokban bugyog fel. Ennek a küzdelemnek egyéb frontvonalai is felbukkannak a plakátokon, mint például a fóliázás (Útmutatás kezdőknek arról, hogyan kell meleggé válni), a Libri-felvásárlás lehetséges következményei (a NER bölcseinek műveitől roskadozó könyvespolc), az égbolton ragyogó szivárvány hazafias trikolórra festése, illetve terítékre kerül az az általános történelmi törvényszerűség is, miszerint a könyvek kedélyes letiltogatása előbb-utóbb könyvégetésbe torkollik.

És végezetül ne hagyjuk említés nélkül az olyan őszinte és gyerekbarát tartalmakat sem, mint A Mancs őrjárat leváltja a kormányt című alkotás. A maga megejtő egyszerűségével ez a pályamű eszembe juttatta az ARC egyik régi klasszikusát, a 2007-ben kiállított Üsd-vágd várost, amely az MTV székház egy évvel korábbi ostromát elevenítette meg a Tesz-vesz város stílusában, és még ma is elmosolyodok, amikor eszembe jut. A két mű közötti párhuzam egyben azt is jól illusztrálja, hogy szép dolog a több évtizedes hagyomány, de egyben ez is nehezíti az igazán új ötletek felkutatását.

A 23. ARC október 8-ig látható a Bikás parkban.