MENÜ
2019. július 22.
Magdolna
Nem a negatív, hanem az elfojtott érzelmek betegítik meg az embert

Nem a negatív, hanem az elfojtott érzelmek betegítik meg az embert

wmn.hu • fotó: analogterapia.hu

Az emberi lélek csodálatosan titokzatos és rejtélyes dolog.

Kifürkészhetetlennek, néha szinte megfejthetetlennek tűnik. A test és a lélek kapcsolata sokszor ijesztő, főként az, hogyan reagálhatunk a testünkkel például egy-egy érzelmileg nehéz helyzetre, hogyan képes a testünk beszélni helyettünk. Sebestyén Eszter pszichológus írása.

Amikor valami bajunk van, jellemzően felháborodással fogadjuk. Miért pont most? Miért pont nekem? Miért történik ez? Úgy állunk hozzá a betegségekhez, mint valami derült égből villámcsapásszerű dologhoz. A felszínen úgy tűnhet, a betegségek akadályoznak bennünket a céljainkban, az életvitelünkben, nehezítik a hétköznapjainkat, és korlátoznak. Sokszor csak ennyit látunk belőlük.

Bár talán nincs a földön olyan ember, aki elsőre örülni tudna egy betegségnek, de ha több élettörténetbe belelátunk, jó néhány sorsot megismerünk, a leggyakrabban azt látjuk, hogy a betegségek értünk vannak.

A testünk jelez, hogy valahol eltévedtünk

Jelzi, hogy valahol eddigi életünk során cserben hagytuk magunkat, vagy éppen túl sokáig utáltuk azt, akik vagyunk/voltunk. Jelzi, hogy hiányzik neki valami. Melegség. Gondoskodás. Szeretet. Törődés.

A betegségek szólnak, ha úgy éltük az életünket, hogy túlságosan háttérbe szorultunk. Ha esetleg mindenki másról gondoskodtunk, magunkat kivéve. Vagy ha mindenki más érzéseihez igazodtunk, a sajátjaink helyett. Hogyha mindenkinek eleget akartunk tenni, meg akartunk felelni, és eközben épp magunknak fordítottunk hátat.

Jelezhetik azt is, ha túl sok mindent nyeltünk le, túl sok méltatlan bánásmódot tűrtünk. Vagy éppen rengeteg feldolgozatlan traumát cipelünk.

Számtalan üzenetük lehet a testi tüneteknek, de jellemzően nem egyik pillanatról a másikra törnek be az életünkbe, még akkor sem, ha a beteg akkor így érzi. Általában hosszú hiányállapotnak vagy régóta fennálló erős érzelmi feszültségnek a kifejeződései. A lelki feszültség sokszor már nem talál más kiutat magának.

Hajlandók vagyunk meghallani az üzenetet?

Ettől még fájnak, idegesítenek, nehezítik a napjainkat. Mindamellett a gyógyuláshoz igazán nagy erővel hozzájárulhatunk, ha hajlandók vagyunk meghallani, mit is akar üzenni. Mire van szüksége a testünkön keresztül a lelkünknek, minek a hiányától szenved? Ha erre rájövünk, elkezdhetjük ezt a hiányt pótolni.

Nagyon gyakran az hiányzik, hogy jók legyünk magunkhoz. Amit mondani vagy leírni ritka könnyű (sokszor én is csak idáig jutok el), megvalósítani viszont sokszor irtózatosan kemény munka.

Gyakran az hiányzik, hogy beszéljünk, a lelkünkben évek óta zajló csatákat kihangosítsuk, és elmondjuk valakinek. Ezt könnyű mondani, de ha valaki kiskorától arra volt kondicionálva, hogy ne higgyen a saját érzéseinek, ha azokat a környezete mindig semmisnek tekintette, akkor ez közel sem egyszerű feladat.

Sokszor szavaink sincsenek, igazán nem tanította meg senki az érzelmekről való kommunikációt. Azt hiszem, ez több generáción átívelő hiányosság a mi kultúránkban. Arról nem is beszélve, hogy gyakran olyan traumákat cipelünk magunkkal, amelyek elfojtva maradnak, esetleg nem is emlékszünk rájuk, éppen ettől viszont sokáig feldolgozatlanok maradnak, beszélni sem tudunk róluk, és betegítik a testet-lelket.

A test kiáltása című könyvében Alice Miller pszichológus a következőt írja erről: „A testünk olyan élő lény, aki tökéletesen emlékszik mindenre.”

Az elfojtott traumák sejtszinten égnek belénk, és okoznak károkat. Ugyanakkor nem önmagukban a traumák betegítenek, hanem az, ha azokat nem tudjuk kinek elmondani, nem tudjuk kivel megbeszélni, ha nem kapunk együttérzést, vigaszt, feloldozást.

A belénk égetett traumák

Gyakori, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumák elfojtásra kényszerülnek. A gyerek pedig nem képes haragudni a szülőjére – aki bántja, megalázza, traumatizálja, molesztálja vagy éppen elhagyja őt –, mert rá van utalva. Ezért a traumájával csak annyit tud kezdeni, hogy saját magát hibáztatja, és elkezdődik egy betegítő folyamat.

A gyerek napjai úgy telnek, hogy senkivel nem tud beszélni az érzéseiről, a haragját teljesen elfojtja, vagy maga ellen fordítja.

És innen kezdődik egy mérgező folyamat, hiszen a saját magunk ellen fordított tudattalan agresszió betegíti a testünket is.

Sokszor hallani, hogy a negatív érzések betegítenek. Alice Miller ezzel szemben rengeteg élettörténet példáját alapul véve azt vallja:

soha nem a negatív érzelmek betegítenek, hanem az elfojtottak.

Nem a felvállalt, tudatosított harag, düh, szomorúság vagy félelem betegít, hanem az önbecsapás. Amikor ezeket az érzéseket titkoljuk vagy elfojtjuk, a pozitívokat pedig magunkra erőltetjük.

„Előbb-utóbb belebetegszik az ember, ha elhiszi, hogy azt érzi, amit éreznie kellene, s fáradhatatlanul próbálja nem azt érezni, amit tilos éreznie” – mondja könyvében. A testünk ragaszkodik az igazsághoz, nem lehet becsapni. Amikor másokhoz igazodunk, hogy szeressenek, hogy megfeleljünk, amikor magunkra haragszunk mások helyett, amikor nem létező érzéseket próbálunk meg érezni, és létezőket pedig elnyomni, akkor a testünk fellázad.

Test és lélek kezelése

Ha minden testi betegségnél megpróbálnánk nemcsak a testet kezelni, hanem a lelki hátterét is, rengeteget hozzátehetnénk a gyógyulásokhoz.

Ha mögé néznénk, hogy mi volt a testünk segélykiáltásának az oka, mi hiányozhat neki, mi ellen lázadhat, és ezeket megpróbálnánk megadni, nemcsak a lelkünket gyógyítanánk, hanem rajta keresztül a testünket is. Mert a test gyakran a lelkünk közvetítőcsatornája.

A testünk segélykiáltása vagy lázadása soha nem ellenünk van, hanem – Alice Miller szerint – „a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése”.

Szintén erősen segíthetjük minden testi tünet gyógyulását, ha találunk olyan csatornát, amelyen keresztül megszabadulhatunk a felgyülemlett óriási érzelmi feszültségtől.

Fizikai szinten ilyen csatorna lehet a sport, lelki síkon pedig e gondjaink és főleg érzelmeink kibeszélése, kiírása, táncban, zenében vagy bármilyen művészetben való kifejezése. Hatalmas gyógyító ereje van annak, ha az érzelmi káoszt már nem a testünkben vagyunk kénytelenek raktározni, hanem találunk más kiutat.

A lelki „nagytakarítás” hatalmas segítség lehet a testünk jelzéseinek megértéséhez, ezután pedig már könnyebb megadni neki azt, amire lehet, hogy gyerekkora óta sóvárog, és megvédeni mindentől, ami mérgezőn hat rá.

Vagyis minden olyan kapcsolattól, amiben színlelni kényszerülünk, amiben nem működik a valódi érzéseinkről való kommunikáció. Ekkor ugyanis újabb és újabb esélyt adunk az érzések testi problémákban való megnyilvánulásának.

Ha megtanuljuk megérteni a testünk üzeneteit, rájövünk, hogy nem akadályozni akar bennünket, hanem tulajdonképpen a legmegbízhatóbb szövetségesünk, mindig, minden körülmények között minket képvisel, a mi védelmünkben lázad.

Először finoman, aztán egyre erőszakosabban szól, hogy legyünk végre jók önmagunkhoz, helyezzük magunkat végre a sor elejére. Gyönyörű kérés, egyszersmind hátborzongató, hogy a világ legegyszerűbbnek tűnő dolga mennyire kegyetlenül nehéz lehet.