MENÜ
2019. július 19.
Emília
Mellbevágó tények

Mellbevágó tények

napi.hu

Újra kellene gondolni az egész nukleáris energiaipart?

Az HBO Csernobilról készített minisorozatnak, egy új amerikai elemzésnek és a legfrissebb „be nem tervezett” paksi reaktorproblémáknak is ugyanaz a mondanivalója: újra kellene gondolni az egész nukleáris energiaipart.

Kérdés: Mekkora esély van arra, hogy valaki hülyeséget csináljon? Válasz: Körülbelül 100 százalék. A jelenlegi amerikai adminisztrációt látva: pontosan 100 százalék.

Az idézett szöveg nem valamelyik amerikai talkshowban elhangzott viccből való, hanem a közelmúltban a Cleantechnica szakportálon publikált gondolatmenetből melynek végkövetkeztetése, hogy a legpusztítóbb nukleáris balesetek mögött is, mindig emberi hiba áll- és ez, így már egyáltalán nem mulatságos.

Az HBO épp a befejezéséhez ért a csernobili atomerőmű 1986-os katasztrófáját feldolgozó minisorozatával. A visszajelzések alapján a legnépszerűbb szériák kedveltségével egy szinten jegyzett történet sikere, hogy bár a dráma több cselekményszálához is átvette Alekszejevics: Csernobili ima című vallomáskötetének tételeit, végig megmaradt a naturálisan dokumentarista vonalon.

Az őszinte, nem ítélkező vonalvezetés teszi lehetővé, hogy a mai néző számára a felfoghatatlan emberi, műszaki, strukturális, társadalmi tragédia különböző szintjei legalább a kérdésfeltevés szintjén dekódolhatók legyenek.

Mégis: mekkora egy atomerőmű súlyos baleseti kockázata?

A Cleantechnica cikke abból a hivatalos állításból indul ki, mely szerint a súlyos atomerőművi balesetek statisztikailag mintegy 20 ezer reaktorévente történnek. Ez annyit jelent, hogy a világban működő összes atomreaktor (ez jelenleg 454 darab) működési idejét összesítve, 20 ezer munkaévre esik egy ilyen eset. Ez az arányszám egy 2003-as európai tanulmány megállapításaira támaszkodik, és ténylegesen nem túl pontos. Ha csak a statisztikai adatokba kapaszkodunk, akkor a tapasztalati tételekből az olvasható ki, hogy ez az arányszám igazából csak 1550-et mutat (azt alapul véve, hogy 11 ide sorolható "esemény" esett 17 ezer reaktorévre). De ez is csupán játék a számokkal, és ezzel a mutatóval alig kerülünk közelebb a tényleges válaszhoz. Körülbelül annyit ér ez a számmisztika, mint az az általános vélekedés, hogy a nukleáris energiaipar átlagosan 20 évente "produkál" egy-egy ilyen esetet (lásd: Sellafield 1957, Harrisbourg 1979, Csernobil 1986, Fukusima 2011 stb.).

Az iparág hivatalos, alapinformációs weboldalán, a World Nuclear portálon mindenesetre arányszámok nem szerepelnek e témával kapcsolatosan. Helyette az olvasható, hogy: az efféle súlyos nukleáris balesetek mintegy 80 százaléka emberi hibákra vezethető vissza, melyek többsége rejtett szervezeti gyengeségekből ered, így, ha ez utóbbit fel lehet számolni, akkor a baleseti statisztika is javítható. Ez már logikusabban hangzik a puszta számaránynál, de az általános igazságon túl ennek sem lehet sok hasznát venni.

Két évvel Csernobil előtt

Azért nem, mert a biztonság és a kockázat témakörében már 1984-ben megjelent alapműben (Normál balesetek: Együttélés magas kockázatú technológiákkal) Charles Perrow levezette, hogy a minél bonyolultabb rendszerek működésének, annál inkább velejárói a balesetek ("hibák"). A Yale szociológia professzora, a vizsgálatai során arra jutott, hogy az olyan komplex technológiai rendszerek, mint amilyen a légi forgalom, a vegyi üzemek vagy az atomerőművek (és egyebek) hajlamosabbak arra, hogy több és váratlan hibát produkáljanak. "A társadalom bonyolult és szorosan összekapcsolt rendszerei miatt e balesetek elkerülhetetlenek és nem is tervezhetők" - írta körül az emberi tévedést a rendszerhibák eredő okaként a professzor. Mindezt két évvel a csernobili katasztrófa előtt.

Logikai értelemben ugyanerre jutott a fent idézett cikk szerzője - amúgy iparági mérnök - George Harvey is. A gond az - írja a Cleantechnicában, hogy az egész nukleáris ipar kétféle módon számol: míg az egyik esetben (amikor az üzemi teljesítményt, az üzemanyag cserét stb.) a végtelenül precíz oldalát mutatja, a másik esetben viszont (például amikor a biztonság vagy üzemzavar kérdése kerül elő) sosem ad egyenes, tiszta válaszokat.

De ennél is nagyobb a gondot okoznak a biztonsággal kapcsolatos kijelentésekkel, mivel a súlyos reaktorbalesetek kockázati arányaként elfogadott 1:20.000 számot Harvey szerint azzal kell kiegészíteni, hogy "kivéve, ha valaki valami hülyeséget csinál". Márpedig szerinte nem az a kérdés, hogy a "hülye dolog" meg fog-e történni, hanem, hogy az akkor majd előidéz-e rendszer-összeomlást.

"Erős kívánnivalókat hagyott maga után"

Elsőre tűnhet akár túl filozofikusnak is az amerikai villamosmérnök gondolatmenete, de a miheztartás végett érdemes itt a Paksameta blogon tavaly megjelent posztot végigolvasni. Ebben a 2003-as paksi üzembalesetet eredeti, testközeli források és beszámolók alapján idézik fel. Az üzemzavart - melyet sokáig a csernobili katasztrófa utáni legsúlyosabb atomerőművi esetként tartották nyilván - az okozta, hogy a tisztítótartályt gyártó cég hiányos ismeretekkel rendelkezett az általa gyártott, tervezési hibákkal sújtott tisztítótartályának működéséről, mindemellett "erős kívánnivalókat hagyott maga után az erőmű, és az azt felügyelő Országos Atomenergia Hivatal biztonsági kultúrája is".
George Harvey a publikus adatok alapján végül is kiszámolta, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott atomerőmű milyen kockázattal fog a működési ideje alatt "központi káreseményt szenvedni". Ennek valószínűsége pedig szerinte nem 1:20.000, vagy 1:1550, hanem 2,66 százalék. Vagyis nagyjából 1:40-hez az esélye arra, hogy a reaktor atommagja a működési ideje során leolvadjon.

Kérdéses ellátásbiztonság

De nem kell ahhoz a reaktornak súlyos balesetet sem szenvednie, hogy az atomerőmű építés és működtetés mellett rendre felhozott érv, az ellátásbiztonság megkérőjelezhető legyen. Az ugyanis csak szólamok szintjén igaz, hogy az atomerőművet csak be kell kapcsolni, és az képes az üzemanyagcellái kimerüléséig zavartalanul termelni. Ez nem igaz; ahogyan azt tavaly decemberben a Napi.hu megírta: nem is csak az új reaktorokkal van baj. A paksi négy reaktor 2018-ban egyáltalán nem volt képes zsinórban termelni, és így a hálózatba leadott teljesítménye sem volt egyenletesnek tekinthető.

Akkor azt írtuk, hogy az atomerőmű által kiadott hivatalos közlemények többnyire tervezett leállásokról, karbantartásokról, illetve és az elektromos hálózatot "teljesítménybeviteli oldalról nem befolyásoló" eseményként állítja be a problémákat. Azonban az így is elgondolkodtató, hogy ha egy ekkora termelő potenciálból (2000 MW) bármikor, random kieshet a teljesítmény negyede-fele, akkor valójában milyen ellátásbiztonságról is van szó.

A helyzet azóta semennyit sem változott, íme az idei év első 5 hónapjának termelése: (a kék mező mutatja a paksi atomerőmű leadott teljesítményét):

A meghibásodások, mint a bonyolult rendszereknek is velejárói - nem kiküszöbölhetők, ám az igazi probléma az, hogy ha Pakson vissza kell terhelni egy reaktort, vagy le kell kapcsolni a hálózatról, annak 500 MW termeléskiesés a következménye. Ami nagyságrendileg a Mártai Erőmű effektív termelési volumene, márpedig ekkora méretből a mátrain kívül nincs is következő tétel. Ráadásul, ha nem lehet jó előre felkészülni egy-egy ilyen beszakadásra, akkor a helyzet kezelhetősége gyakorlatilag a rendszerirányító gyorsaságán múlik - és az importálható árammennyiség függvénye. Minél többször történik ilyesmi, annál alacsonyabb kihasználtsággal üzemel a paksi rendszer, miközben az érkező import áram - már csak a sürgősség okán is - az árakat is felfelé tolja.

Legutóbb két hete történt ilyen, amikor úgy kellett a 3-as blokkot "előre nem tervezetten" lekapcsolni a hálózatról, hogy a 2-es reaktor üzemanyagátrakási munkálatok miatt eleve nem termelt. Nem az a kérdés, hogy egy ilyen rendszerben miért vannak hibák, hanem az, hogy meddig és hogyan, milyen áron lehet ezeken a problémákon túljutni.

Májusban zömmel ennek az eredménye volt az, hogy az átlagosan 30 százalék körüli magyar áramimport arány időnként átlépte az 50 százalékot is. Ennek nem csak Paks az oka. "Az importfüggőség nem tegnap alakult ki, a fogyasztás elmúlt évtizedekben tapasztalt bővülését a hazai erőművi termelő kapacitás nem volt képes követni, részben a befektetői környezetben felmerülő nehézségek miatt" - írta meg a Portfolio. Ezen a helyzeten a Paks II. beruházás sem segít - ahogyan azt, igaz, még nem politikusként Kaderják Péter mondta 2016-ban egy interjúban:

Valamit szeretni kéne még Pakson kívül is.

Nem magyar sajátosság

Tévedés azt gondolni, hogy e meghibásodási és kiszámíthatatlansági hullám valamiféle magyar (orosz vagy kelet-európai) jelenség. Az amerikai reaktorok működését monitorozva is nagyon hasonló a helyzetet: május 28-án az Egyesült Államokban működő 98 nukleáris reaktor közül nyolc termelt a névleges teljesítményszintje alatt, öt reaktor pedig egyáltalán nem termelt a hálózatra.

A Philadelphia közelében épült Limerick Generating Station erőmű 23 éve bekapcsolt blokkja azért állt, mert az "elszigetelési logikája bizonyult érvénytelennek". A Cleveland közelében 1987 óta dolgozó Perry Atomerőműben egy nagynyomású befecskendező hibásodott meg. Az 1985 óta működő, kansasi Wolf Creek erőműben pedig egy reaktort azért kellett visszafogni, mert az egyik indító trafójánál a rendszer tűzjelzést adott le. Az 1988-ban bekapcsolt Braidwood Atomerőmű azt jelentette, hogy javítást rendelt el, mert megszűnt a sugárzás-monitorozási kapcsolata az egyik központi területtel. A '70-es években két reaktort is beindított Arkansas Atomerőmű automata védelmi rendszere az egyik reaktor hűtőfolyadék-szivattyújának hibáját jelezve lépett működésbe; a michigan-i Enrico Fermi Atomerőműben"kémiai anyagszivárgást" észleltek, ezért fogták vissza a reaktort.

Egyik esetben sem volt előre tervezett a termeléscsökkentés vagy leállítás. És arra vonatkozóan sem történt tájékoztatás, hogy az így kieső termelési volumen pótlása miből történt meg, és mennyibe került.