Egy évvel ezelőtt még sejtelmünk sem volt arról, hogy mi vár ránk. Aztán jött a koronavírus-járvány, ami feje tetejére állította életünket, megtörtént mindaz, amiről korábban csak filmek nyomán lehetett elképzelésünk. Kitörölhetetlen nyomot hagyott, és még nincs vége. Mind a mai napig nagyon sokan veszítik életüket, rengetegen szenvednek a betegségtől vagy szövődményeitől, az elszigeteltség okozta magánytól és félelemtől, a munkahely elvesztésétől, a pénztelenség kilátástalanságától. A gazdaság egész ágazatai kerülnek a tönk széléről most már a szakadékba, magukkal rántva az ott dolgozók tömegeit, évek, évtizedek munkájával felépített vállalkozások lesznek semmivé. Akiknek a tulajdonosai nem egyik napról a másikra százmilliós és milliárdos megrendelésekkel piacra lépő szerencselovagok, hanem azok a honfitársaink, akik minden pénzüket, szabadidejüket feláldozva megálmodtak és felépítettek egy vállalkozást, miközben felelősséget éreznek alkalmazottaikért. A napokat és hónapokat számoljuk, hogy a vakcinamizéria közepette mikor juthatunk biztonságos oltóanyaghoz, próbáljuk a szavak értelmét átgondolni. A fő kérdés: ki és mit mond? Az információáradatban két fix pontunk a maszkhordás és távolságtartás, mondanám, ha nem látnám oly sok emberen az elkoszolódott, agyongyűrött egyszerhasználatos maszkot védőeszközként. A kétes takarékoskodás gusztustalan megjelenését azonban lehet tetézni. Elég elmennünk egy helyi élelmiszeráruházba, ahol hétvégeken tolong a nép. Megjegyzem, másfél métert kellene tartani, de hátulról már lökdösnek, mint a régi szép időkben. A távolágtartást elfedte az idő.