MENÜ
2019. augusztus 21.
Sámuel, Hajna
Ilyen lesz a klímakatasztrófa

Ilyen lesz a klímakatasztrófa

444.hu

Az idei nyár megmutatta Indiában, hogy milyen közeli a klímakatasztrófa.

780 ezer ember hal meg évente megfelelő vízellátás és csatornázás hiányában, írja 2019 márciusában megjelent Vízfejlesztési Világjelentésében az ENSZ vízügyi szervezete, a UN Water. A vízhiány globális jelenség, de olyasfajta, amit csak helyben éreznek igazán. Például az indiai Csennaiban (Madras), ahol tavaly szokatlanul korán, már decemberben véget ért a monszunszezon, amely a szokásos vízmennyiség felét hozta csak. Mivel Csennai javarészt a monszunra kell hagyatkozzon vízellátásában, ez hamar katasztrofális helyzetet idézett elő, pláne azután, hogy a monszun elvonultával 200 napon át egy csepp eső se esett a környéken.

Így amikor a május 42 fokos hőséggel köszöntött be, a város négy nagy víztározója hamar szikkadt, cserepes felszínű sivataggá változott. A nyolcmilliós városban nem folyik víz a csapokból, az emberek lajtos kocsikból, fúrt kutakból kénytelenek gondoskodni magukról.

Meera Subramainian, a témával foglalkozó indiai író a New York Timesban megjelent vendégcikkében azt írja, hogy az idei monszunszezon se hozott áttörést. "Június 20-án a késve kezdődő esős évszak csalódáskeltően könnyed záporral érkezett" - írja.

Beszámolója szerint idén Csennai mellett még 21 indiai várost fenyegetett, hogy elfogy a víz a csapokból. Ez erős figyelmeztetés rá, hogyan alakul át a szemünk láttára a klímaváltozás klímavészhelyzetté, írja, aminek a megoldásához a stratégia újragondolására van szükség. Csennai gondjait ugyanis nagyban a város terjeszkedése okozza. Mint írja, a környéken egykor volt hatezer vízfelület mintegy fele tűnt el az elmúlt évtizedekben, mert egyszerűen feltöltötték, beépítették ezeket a természetes vízgyűjtőket, melyek egykor tárolták a monszunokkal lezúduló csapadékot.

A megoldás szerinte így nem a gigatározók építése volna - Modi miniszterelnök ambiciózus ígérete szerint 2024-re minden indiai háztartásban lesz vezetékes víz -, hanem természetközelibb, lokálisabb megoldások kellenek. Két példát is hoz ezekre: az északi Radzsasztán állam egyik hegyi körzetében, Alvarban a helyiek szorgos munkával aprócska földgátak sorozatát építették fel a völgyben, hogy lassítsák a monszunokból lezúduló víz elfolyását. Ezekkel a helyben, kevés forrásból, bár nagy munkaigénnyel végrehajtott fejlesztésekkel sikerült visszatölteniük a talajvizet, így évek óta kiszáradt kutak is újra használhatóvá váltak. A nyugatindiai Maharastrában pedig fatelepítési programot indítottak, aminek szintén a lezúduló csapadék helyben megkötése a célja és értelme. "A föld termékenysége is javult, a mezőgazdaság jövedelmezősége tízszeresére nőtt, és a helyiek négy éven belül megszabadulhattak azoktól a tartályoktól, melyekben évekig tartalékolták a száraz időszakra az esős évszakban begyűjtött csapadékot" - írja.

A nagyipari alternatíva Subramanian szerint valójában nem alternatíva. Csennaiban ugyan már a harmadik olyan üzemet építik, amely tengervízből állít elő ivóvizet, de a tengervíz sótalanítása rendkívül energiaigényes folyamat, amit az amúgy is energiaszűkében szenvedő India aligha engedhet meg magának.