Egy aranyos filmet láttam a napokban, inkább háttértévézésnek indult, aztán lehorgonyzott a figyelmem a tévéképernyőn. Valóságalapú filmet készítettek egy angliai állatorvosi rendelő hétköznapjairól, két állatdoki látta el a beteg négy- vagy kétlábú pácienseket. Akinek van bármilyen háziállata, megérti és átéli, milyen aggodalom kíséri ezeket az eseteket, itt a kétségbeesett, reménykedő gazdák között volt egy hét év körüli kisfiú. Beteg hörcsögét cipős dobozban vitte, és édesapja kísérte el. Harapós Krisztofer következik – hangzott a rendelőből, és bevonult a kis állattal a kisfiú. Komoly arccal válaszolt a kérdésekre, és együttműködött a gyógyításban. Csúnya bőrbetegséget kellett kezelni az állatkán, aki virgoncan viselte a kezelést, de a főszereplő számomra a komoly tekintetű gyermek volt. Elmondta, hogy nem kell félni, nem harap Krisztofer, csak a nevét az első találkozáskor adta, akkor még nem ismerte. Otthon krémezett, gondoskodott, és figyelt, de sajnos nem javult a hörcsög állapota. Mire újra visszatértek rosszra fordultak a dolgok. Az orvos nem szépített, nem zárta ki a gyermeket, együtt, a szülővel hozta meg a döntést: az állatot elaltatták. Szomorúság, sírás, megértés, elfogadás. „Elengedtük Harapós Krisztofert, aki már fent van az égben, Michael Jacksonnal”. Tanítanivaló.