Nem akartam hinni a szememnek. Már a múlt hét végén is ismert volt az összesítő adat, hogy a járvány kezdete óta Magyarországon az ötödik legmagasabb a halálozási ráta az egész világon, az egymillió lakosra vetítve pedig éppen szombaton lettünk tragikus világelsők napi 227 új koronavírus-elhunyttal, a gyászolók mellett rengetegen betegszenek meg, a kórházak, az orvosok, az egészségügyi dolgozók teljesítőképességük végén járnak, szükségszerűen korlátozások között élünk, árgus szemmel figyeljük, hogy ne kerüljünk túl közel a másik emberhez, este nyolckor magunkra csukjuk otthonunk ajtaját, a fél ország otthon dolgozik és tanul, a családok kasszája kiürülőben, tartalékaik elenyésztek, a vállalkozások a jövőjüket élik fel, már akik nem csődöltek be mostanáig, és várjuk, hogy egyszer csak hívjanak, sorra kerüljünk az oltási rangsorban, próbálunk pozitívan állni a dolgokhoz, és másokat is erre biztatni, higgyük el, lesz jobb is… Egyszóval túlélünk. Mindeközben vasárnap délután a tolnai Duna-part játszótere zsúfoltságig tele, gyerekek, felnőttek forgataga, ugrálnak, csúszkálnak, hintáznak, ülnek, állnak, beszélgetnek, mindezt közvetlen testközelben. Az arcokat figyelem, jó, ha húszból egy felnőtt visel maszkot, a távolságtartás itt értelmezhetetlen. Mintha nem is 2021. márciusát írnánk.