MENÜ
2018. október 23.
Közt.kikiált., Gyöngyi
Az emberiség legbékésebb korszaka, vagy mégsem?

Az emberiség legbékésebb korszaka, vagy mégsem?

qubit.hu • fotó: 18zielmar.wordpress.com

Az erőszak alkonya: bármilyen erőszakosnak is tűnik a világ, egyre kevésbé gyilkoljuk egymást.

Steven Pinker szerint hiába tűnnek riasztónak a sajtóhírek, most éljük az emberiség történetének legbékésebb napjait, ezt pedig rengeteg statisztikai adattal támasztja alá a Harvard Egyetem professzora, aki pszichológus és nyelvész is egyben.

Pinker angolul 2011-ben kiadott, magyarul a Typotex kiadónál szeptemberben megjelenő, Az erőszak alkonya című, jegyzetekkel együtt több mint 800 oldalas kötetéből kiderül, hogy a két világháború ellenére a huszadik században arányaiban jóval kevesebb áldozatot követelt a háború, mint korábban bármikor. Ez a felvilágosodási folyamat, amely nem egy természetes, valamikor létrejövő aranykor irányába tart, hanem inkább a különböző korok és társadalmak megfigyelése alapján kirajzolódó trendként értelmezhető, még most is folyik, és elképzelhető, hogy a jövőben még inkább visszaszorítja az erőszakot, és minden eddiginél nyugodtabb körülményeket biztosít az emberiség számára a mindennapokban.

Pinker mindezt egy sor statisztikai adattal támasztja alá, és úgy véli, hogy az erőszak több különféle előfordulása olyan csökkenő tendenciát mutat, amit semmiképpen nem tekinthetünk véletlennek: az empátia, a hírek, az írni-olvasni tudás és az optimális, békés együttélésre való törekvés hatására már nem valószínű, hogy agyonütjük a szomszédunkat – legfeljebb feljelentjük. Másként szólva: behódoltunk a Leviatánnak, annak a tekintélynek, amely meggátol bennünket abban, hogy egymás torkának essünk. A Leviatán, vagyis az erő törvényes használatának monopóliumára épülő állam és bíróság egyike annak a négy történelmi erőnek, amely Pinker feltételezése szerint a béke irányába tereli az emberiséget.

A négy történelmi erő

A 16-17. századi angol filozófus, Thomas Hobbes fő művében a Leviatán, a szuverén garantálja a társadalmi rend biztonságát és a polgárok boldogulását: ez a hatalom, amely meggátol bennünket abban, hogy egymás torkának essünk, és lehetővé teszi, hogy elkerüljük azt, amit Hobbes a legnagyobb tragédiának tekint: a polgárháborút. Pinker szerint ez az az erő, amely hatástalaníthatja a kizsákmányolásra való törekvést, megfékezheti a bosszúvágyat, és kijátszhatja azokat az énvédő torzításokat, amelyek hatására mindenki úgy érezné, hogy a cél szentesítheti az eszközt – vagy ahogy a szerző fogalmaz: meggátolja, hogy mindenki azt higgye, hogy az angyalok oldalán áll.

A következő ilyen erő a kereskedelem: ez a tézis szerint egy olyan pozitív összegű játszma, amelyben mindenki nyerhet, ráadásul az üzletfeleink több hasznot hoznak élve, mint halva – ráadásul nemcsak termékeket cserélünk a piacon, hanem eszméket és információkat is, így nehezebbé válik a másik fél dehumanizálása. A kozmopolitanizmus, az írás-olvasás elterjedése és a tömegmédia megjelenése empatikusabbá is teszi az embereket, könnyebbé válik belehelyezkedni a másik nézőpontjába, így kevésbé valószínű, hogy erőszakra vetemednénk egymással szemben. Az utolsó ilyen történelmi erőt Pinker a józan ész mozgólépcsőjének nevezi: úgy gondolja, hogy a racionálisan gondolkodó ember belátja, hogy erőszakkal nem megy semmire, és inkább megoldandó problémának, semmint a megoldás eszközének látja az agressziót. A szerző kiemeli a női emancipáció civilizáló hatását is: azzal, hogy a kultúrák egyre jobban tiszteletben tartják a nők érdekeit és értékeit, mérséklődik annak a veszélye is, hogy „a gyökértelen fiatal férfiak veszélyes szubkultúrái” veszélybe sodorják a békét.

Városiasodás, Leviatán, hosszú béke

Pinker úgy gondolja, hogy az alapvető kérdés nem az, hogy miért van háború, hanem az, hogy miért van béke: ez annak köszönhető, hogy elődeink az évezredek alatt megundorodtak a folyamatos küzdelemtől, és lassan, lépésről lépésre csökkentették az erőszakot. Ha pedig így tekintünk vissza a történelemre, kötelességünk folytatni a megkezdett munkát, és fel kell számolnunk az agresszió maradékát is. Az erőszak mérséklődését a szerző hat trendbe sorolja; ezek közül történetileg az első lépést a földművelés és a városiasodás jelentette, aminek folyamán Pinker számításai szerint körülbelül az ötödére csökkent az erőszakos elhalálozások száma – ezt a megbékélés folyamatának hívja.

A második átalakulás a késői középkorban vette kezdetét, és több mint ötszáz éven át tartott: elindult a szervezett királyságok közötti kereskedelem, és felbukkant a Leviatán, szabályt és rendszert adva az életnek, aminek hatására Európában a tizedére-ötvenedére csökkent az emberölések száma. A harmadik átalakulás is több száz éven keresztül tartott: a tizenhetedik században jelentek meg az első szervezett mozgalmak az erőszak, így például az igazságszolgáltatásban alkalmazott kínzás vagy a párbajok ellen – ezt a folyamatot a történészek humanitárius forradalomnak nevezik.

A következő, negyedik lépésre a második világháború után került sor, ekkor köszöntött be a hosszú béke kora: a nagyhatalmak és a fejlett országok nem háborúztak egymással. Az ötödik trendben a szervezett konfliktusok csökkenését figyelhetjük meg 1989 után, ezt Pinker új békének nevezi. Az utolsó lépést, a jogok forradalmát az 1948-ban kiadott Emberi jogok egyetemes nyilatkozata jelentette, ezt követően egyre szélesebb korban és egyre többen ítélték el a kisebb léptékű agressziót is, és számos mozgalom kezdte meg munkáját a polgári jogok, a nőjogok, a gyermekjogok stb. védelmében.

Angyalok és démonok

Sokan úgy vélik, hogy az emberben létezik egy természetes hajlam az agresszióra, Pinker szerint azonban ez nem így van: szerinte az agresszió nem egyetlen motiváció, és nem is egy egyre erősödő késztetés, amelynek hatására előbb-utóbb muszáj kiengedni a gőzt. Pinker könyvében öt pszichológiai rendszert, vagy – ahogyan ő nevezi – démont ismertet; ennek értelmében vagy eszközként folyamodunk erőszakhoz, vagy a dominanciánkat akarjuk kifejezni vele, de az is előfordul, hogy bosszút akarunk állni valamilyen vélt vagy valós sérelemért, esetleg valamilyen ideológia nevében gondoljuk úgy, hogy a cél szentesíti az eszközt. Van még egy démon, amivel számolnunk kell: természetesen az is elképzelhető, hogy szadisták vagyunk.

Nemcsak démonokkal, angyalokkal is el vagyunk látva – a mű eredeti címe (The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined) pont azokra a jellemvonásainkra utal, amelyek azt súgják a legtöbbünknek, hogy ne essünk egymás torkának, bármilyen szórakoztatónak is tűnik elsőre az ötlet. Ebben nagy szerepet játszhat az empátia – bele kell gondolnunk, hogy bár örömöt okozna valakit jól orrba vágni, de ha az ő helyében lennénk, valószínűleg nem örülnénk túlságosan. Az angyalok közé tartozik még az önmérséklet, az erkölcsi érzék, végezetül pedig a józan ész: ez teszi lehetővé számunkra, hogy meglássuk a nagy összefüggéseket, és belegondoljunk abba, hogy mi teheti könnyedebbé és biztonságosabbá az életünket.

A kerékbe törés és a civilizáció áldásai

Hiába mérséklődött az erőszak a városok létrejöttével, a középkorban a gyilkosság és az erőszak a hétköznapi élet része volt. Pinker Norbert Elias német szociológus elemzésére támaszkodva egy átlagos európai nap képét festi le néhány korabeli kép elemzésével: ezen egyeseket felakasztanak, másokat kerékbe törnek. A lovagok sem voltak azok a feddhetetlen úriemberek, amilyeneknek a romantika lefesti őket: egy esetben például feljegyezték, hogy egyikük azt ajánlotta fel sajátos udvarlási taktikaként szíve választottjának, hogy a kedvéért megkeresi az ország legszebb nőjét, és megerőszakolja.

A középkorban a szórakozást is áthatotta az erőszak: a falunapok kedvelt mulatsága volt például az, hogy egy macskát szögeltek egy póznára, a játékosoknak pedig le kellett fejelniük az állatot. A móka akkor volt az igazi, ha a szerencsétlen macska mindeközben jó alaposan összekarmolta a mulatozókat, de a legjobb az volt, ha sikerült kikarmolnia a támadó szemét. Az igazságszolgáltatásban is tombolt az erőszak: ebben már a rómaiak is kifejezetten kreatívak voltak – a keresztre feszítés nem épp könnyű halálnem -, de a későbbiekben a kerékbe töréstől kezdve a karóba húzásig az emberiség mindent megtett azért, hogy a lehető leglassabban és legnagyobb kínban pusztuljanak el azok, akiket valamiért erre ítéltek. Általánosságban véve ennek a történetnek is vége van: persze még mindig akadnak szadisták, a kegyetlenség pedig vitathatatlan, de a legtöbb helyen már nem egy délutáni mitológiai matiné az, ha valakit egy sziklához láncolnak és megetetik a máját egy idomított keselyűvel (igen, nem csak gladiátorok gyilkolták egymást az arénákban, hanem tartottak ilyen jellegű ismeretterjesztő műsorokat is).

Ember embernek farkasa

Bár Pinker könyve az elmúlt években hihetetlen népszerűségre tett szert (Bill Gates. a Microsoft alapítója például egyszer azt mondta, Az erőszak alkonya a legjobb könyv, amit valaha olvasott, aztán ezt idén januárban az utóbbi tíz évre pontosította), a kötet megjelenése óta eltelt időben többen kritizálták Pinker szemléletmódját, és kétségbe vonták adatainak helytállóságát is.

Pinker körülbelül ugyanolyan optimistán szemléli az embert, mint a felvilágosodás klasszikus gondolkodói: hisz benne, hogy az erőszak minden kegyetlenség dacára visszaszorítható. Ez szép humanista gondolat, de ő úgy gondolja, hogy a statisztikai adatok is ezt az elképzelést támasztják alá – azonban egy-egy konfliktus halálos áldozatainak megbecsülése nem is olyan egyszerű. A szerző emellett megfeledkezik a felvilágosodás árnyoldalairól is, ahogyan erre John Gray, Pinker egyik kritikusa is felhívja a figyelmet: a jakobinusok például egyáltalán nem vetették meg az erőszakot, ahogy a bolsevikok sem, ezzel pedig épp a közjót vélték elősegíteni (éppen úgy, ahogy a démonok tárgyalásakor Pinker is írja).

További problémát jelenthet, hogy az Erőszak alkonyában a konfliktusok áldozatait a harctéren elesett harcosokkal azonosítják, de ez nem jelenti azt, hogy ezek az összecsapások kevésbé erőszakosak lennének. A csökkenő tendencia egyik oka, mint ahogy arra maga Pinker is rámutat, az atomfegyverek bevetésétől való félelem – egy atomháború, ha egyáltalán túlélné valaki, alaposan tönkretenné a pacifikálódó emberiségről alkotott, statisztikákkal megtámogatott képet. A szerző érvelése szerint az is jól mutatja, hogy kezdünk megbékélni egymással, hogy komoly ideggáztámadásra sem került sor, pedig többféle gyilkos vegyületet is kifejlesztettek (az egyiket a németek azért is keresztelték tabunnak a tabu után, mert már a vegyészek is túl durvának érezték), az atombombát pedig szintén hasonló okok miatt nem merte bevetni senki. Ennek valamelyest ellentmond Vaszilij Arhipov esete: ő volt az az ember, aki nem lőtt ki egy atomtorpedót a kubai rakétaválság idején, és milyen jól tette: még mind itt vagyunk, viszonylag alacsony a sugárzás, az Egyesült Államok és Oroszország is megmaradt, ha a Szovjetunió már nem is létezik.

A Pinker által használt, harctéri áldozatok számát áttekintő statisztikát sem tekinti mindenki hitelesnek, hiszen – leegyszerűsítve – a harctéren a katonák óhatatlanul hajlamosak megölni egymást, de mint a történelemből láthatjuk, nem minden esetben elégednek meg ezzel. Az erőszak alkonyában több rész is foglalkozik speciálisan a nemi erőszakkal, amely korábban (és sok helyütt sajnos ma is) magától értetődőnek számított háború idején, szerencsére ezeknek az eseteknek is visszaesett a számuk. De mi a helyzet a civilek sérelmére elkövetett bűnökkel?

John Arquilla, a nemzetközi kapcsolatok szakértője a Stanford Egyetemről épp ezen a ponton kritizálja Pinker számításait (az általa hivatkozott statisztikákat és a felvilágosodás folyamatosságába vetett hitét több kritikus is a szerző szemére hányta). A Big Kill című cikkében azt állítja, hogy Pinker azon állítása, amely szerint a százezer főre jutó csatatéri elhalálozások száma több mint hetven éve meredeken csökken, nem veszi figyelembe a civil áldozatokat – márpedig az elmúlt száz évre jellemző trend szerinte éppen az, hogy miközben egyre kevesebb katona hal meg csatában, a civil áldozatok száma növekszik. Arquilla szerint miközben az első világháborúban („a nagy háborúban”) a tízmillió áldozat mindössze tizede volt civil, a második világháború áldozatainak csak a fele volt katona – és itt egy, az erőszak csökkenésével gyökeresen ellenkező trendre figyelhetünk fel, ez az arány ugyanis azóta is növekszik a civilek kárára. Az elemző szerint a százezer főre vetített áldozatokkal működő statisztika ráadásul alkalmas arra is, hogy nagyobb, sok áldozatot szedő háborúkat is elleplezzen – elég, ha nem milliós áldozatokkal járó világháborúkról van szó.

The Big Kill: egymillió fölötti áldozat

Arquilla szerint tehát az emberiségnek egyáltalán nem ment el a kedve a háborútól, és bár szép humanista gondolat, hogy lassan megbékélünk egymással, a harcok összességében egyre több áldozatot szednek. Ő nem a százezer főre levetített számokat elemezte, hanem azt kutatta, hogy mikor fordultak elő olyan konfliktusok, amelyekben egymilliónál többen veszítették életüket. A tizenkilencedik században három ilyet talált: a napóleoni háborúkat, a Tajping-felkelést és a paraguayi háborút – ez utóbbiban a felnőtt férfilakosság nyolcvan százalékát pusztították el. 1900 és 1950 között az úgynevezett „big kill” háborúk száma megduplázódott, ez pedig a század második felében megismétlődött: hat afrikai konfliktusban is egymilliónál többen vesztatték életüket, de Koreában, Vietnamban, Kambodzsában és Afganisztánban is rengetegen haltak meg.

Bár nem valószínű, hogy a milliós halálos áldozatot követelő harcok száma tovább növekedne, Arquilla szerint ez már magában ellentmond Pinker optimista számításainak, arról nem is beszélve, hogy mindezek mellett akadnak még olyan konfliktusok, amelyekben így is százezrek halnak meg.