Miközben azt hallgathatjuk, hogy a háború miatt jár az egekben az infláció, és máshol sem jobb a helyzet, a számok azt mutatják, hogy már 2021 végén is az EU egyik legnagyobbja volt a magyar drágulás, és most is sokkal rosszabbul állunk a nyugatiaknál. Az olcsó energia annyira elég, hogy a régiónkhoz képest elviselhetőnek tűnjön a magyar infláció, és nőjön az esélye annak, hogy még akkor is nagy legyen az itteni drágulás, amikor Európa legtöbb más helyén már visszatér a nyugodt időkben megszokott szintre.

A rendkívül nagy infláció oka a háború, egyébként is, európai összevetésben vannak országok, ahol sokkal durvább a drágulás, mint nálunk, itthon ugyanis az árstop segít – nagyon röviden ebből a három állításból áll a teljes magyar kormánykommunikáció, amikor az infláció szóba kerül. De mi igaz ezekből? És egyáltalán, ha nálunk annyira alacsonyan tartják az energiaárakat, hogy jön ki mégis egy kimondottan magas infláció?

Ha azt nézzük az Eurostat adatai között, hogy tavaly augusztusban még csak 5,2 százalékos volt a magyar inflációs mutató, szeptemberben 6, októberben 6,6, novemberben pedig 7,1 százalék, 2022 elején a tíz százalékot közelítette, most viszont már 10,8, nem nehéz azt mondani, hogy az orosz–ukrán háború nagyot dobott rajta, de már hónapokkal az orosz agresszió előtt is látványosan növekvő volt az inflációs trend. Ezt amúgy bárki saját maga ellenőrizheti akkor is, ha nem keres rá a részletes inflációs adatokra, csak arra, hogy a benzin árát 2021. november 15-én maximálták 480 forintban, az élelmiszerárstopot pedig idén február 1-jén vezették be, tehát már bőven a háború előtt óriási drágulást kellett megállítani.

Hát még ha hozzátesszük azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a 2021. augusztus és november közötti magyar adatok minden egyes hónapban az egész EU legmagasabb inflációját jelentették.

Most már csak az EU kilencedik legmagasabb inflációja a mienk – ami egész jónak néz ki, csakhogy nincs sok köze ahhoz az üzenethez, hogy nyugaton sokkal rosszabb lenne a helyzet. Ugyanis ha megnézzük a részletesebb számokat, látszik, mire elegendő az energiaárak alacsony szinten tartása: a nyolc ország, ahol a mienknél is nagyobb az infláció, a három balti állam, a másik három visegrádi ország, valamint Románia és Bulgária.

Ezért is érdemes fenntartásokkal kezelni az olyan hangzatos híreket, mint hogy akkora az infláció Németországban, mint 1973 óta soha, a francia infláció 1985 óta nem látott szintre ért el, az eurózónáé pedig 1999, vagyis fennállása óta nem volt ennyire nagy. Az EU-n kívülre nézve is ilyesmi látszik: a brit és az amerikai áremelkedés az 1980-as évek elejét idézi – ehhez képest már-már barátinak tűnik az, hogy Magyarországon csak 1999 decembere óta nem volt akkora a drágulás, mint most.

A statisztikát úgy érdemes értelmezni, ha hozzátesszük, hogy a világ szerencsésebb részén az elmúlt közel negyven évben, amióta az 1970-es évekről áthúzódott stagflációs időszakból sikerült kikecmeregni, nem volt jelentős infláció, míg Európa keleti felén 20 százalékos vagy annál nagyobb drágulásokat is láttunk, azaz a világ fejlettebb részén sokkal könnyebb több évtizedes inflációs rekordokat összehozni. Ennek szélsőséges példája, amikor kijött a hír, hogy Japánban közel nyolcéves csúcsra nőtt az infláció – 2,5 százalékra.

De térjünk vissza Európába! Elnézve az EU-ról kiadott számokat, rögtön látszik, hogy egy olyan tétel van, amelyben komoly segítséget ad az állami beavatkozás: az energiaárak. A háztartási energia jelentős része fix áras (épp az nem, amelyet a szegények használnak többet, de az átlagmutató ezt szépen elfedi), és ahogy közelítünk novemberhez, amikortól maximált árú az üzemanyag, úgy lesz egyre kisebb a magyar mutató.

Az ipari energia és a piaci árú benzin drágulása így is hoz némi drágulást az átlagban, de ez csak akkora, ami mellett eltörpül minden más uniós ország energiadrágulása, leszámítva Máltáét, ahol több éves szerződéseket kötött a kormány a helyi energiacéggel.

Amiből rögtön adódik a kérdés: ha egyszer az energiaárak visszafogása ilyen jól működik, miért mégis csak a saját régiónknál jobb a magyar inflációs szám?

Például azért, mert az energia csak viszonylag kis részét adja a teljes inflációs mutatónak. Az európai fogyasztói kosárban ennek a tételnek 10,9 százalékos súlya van, azaz az Eurostat szerint az átlagos EU-polgár az összes fogyasztási kiadásának ekkora részét költi energiára (ebből 5,86 százalék az áram, gáz, fűtés és más háztartási energia, 5,07 százalék pedig az üzemanyagok). Három másik, fontosabb csoport is van a kiadások között:

41,67 százalékos súllyal szerepelnek a szolgáltatások,
26,52 százalékot kap az energián kívüli összes többi ipari termék,
20,89 százalékot pedig az ételek, italok és dohánytermékek.
Ha pedig ezeket megnézzük, jól látszik, hogy kivétel nélkül mindben a legdurvábbak között van a magyar áremelkedés.

Az élelmiszerek, italok és dohány az a termékcsoport, ahol a legcsúnyábban elszálltak a magyar árak, ráadásul ezt kikerülni szinte lehetetlen, mert amíg mondjuk egy szobabútor vagy egy mozijegy megvásárlásáról lemondhat az ember, enni mégiscsak muszáj (bár volt már olyan kutatás, amely szerint ezen is spórol sok magyar). Jól látszik, hogy ebben a kormányzati ármaximálás is legfeljebb részmegoldást hozott – hiszen hiába korlátozzák hat étel árát, az összes többi drágulhat úgy, hogy a kieső bevételt azon behozzák –, így is az EU harmadik legdurvább drágulása a mienk, csak a lett és a bolgár a rosszabb.

Ráadásul a fenti táblázat 15,2 százalékos magyar mutatója úgy jött ki, hogy ezt már lefelé húzzák az italok és a dohánytermékek, azok nélkül számolva, csak az ételeket nézve 18,7 százalékos az áremelkedés. Ugyanilyen tendencia figyelhető meg szinte mindegyik más országban, a sorrend hasonló akkor, ha csakis az ételek árát figyeljük.

Ahogy azt a HVG bemutatta: a bérköltségek növekedése, a hurráköltekezés és a forint durva leértékelődése egyaránt magyarázza az élelmiszerárak elszállását. Azaz itt nem nagyon lehet szó sem „háborús inflációról”, sem „az elhibázott brüsszeli politika inflációgerjesztő hatásairól”, amire a kormány annyira gyakran hivatkozik.

Az ipari termékek (energiaipar nélkül) számított 9,5 százalékos áremelkedése ehhez képest annyira már nem is tűnik soknak. Csakhogy ebben már nem a harmadik, hanem a második legmagasabb a magyar adat, egyedül a cseh magasabb a mienknél. A termelői árak közel 30 százalékkal magasabbak, mint egy éve voltak, a logisztikai nehézségek és a munkaerőköltség növekedése megteszi a hatását.

A legnagyobb súllyal pedig a szolgáltatásokat veszi figyelembe az Eurostat, ebben a hatodik legnagyobb a magyar áremelkedés. Ennek is olyan okai vannak, amelyeknek semmi közük a háborúhoz vagy az EU-s politikához: a választás előtti kormányzati pénzszórás többletfogyasztást, ezzel inflációt generál. Ráadásul eközben látványosan nőnek a bérek is, ami sok szempontból jó persze, csak a megnövekedett bérköltséget valamiből ki kell termelniük a cégeknek, ami óhatatlanul áremelkedéshez vezet, így aztán beindul az ár-bér spirál.

És ha ez nem lenne elég, van még egy kimondottan rossz hír. A kormányzati intézkedések csak lassítani tudták valamennyire a drágulást, azonban elfedik azt, hogy a gazdaságunk valódi teljesítménye milyen inflációs nyomást hoz magával – ez pedig azt jelenti, hogy nagyon nagy az esély egy elhúzódó inflációs időszakra. A Nemzetközi Valutaalap már az áprilisban kiadott jelentésében úgy számolt, hogy idén ugyan nem a mienk lesz a legdurvább infláció, de amikor 2023-ban szinte minden más európai országban lecseng a drágulás 2–4 százalékos szintre, nálunk akkor lesz az unió második legmagasabbja, 6,4 százalékos. Ehhez hasonló számokat mutatott be kedden a Magyar Nemzeti Bank is, majd a csütörtökön kiadott Inflációs jelentésben is megerősítették: idén 11–12,6 százalék közötti lehet az áremelkedés, jövőre pedig a legjobb forgatókönyv szerint 6,8, rosszabb esetben 9,2 százalékos lesz a magyarországi drágulás.

• infláció
• drágulás
• áremelkedés