Napokig áztattam a csillogó-villogó új serpenyőt. Ecet, majd jöttek a sokat reklámozott izmos tisztítószerek, mindhiába. A tetszetős kis edény közepén még mindig ott éktelenkedett a ragacs. Mivel a dörzsi a krómozott edényeknél szóba sem jöhet, a körmömmel kapargattam a makacs ragasztónyomokat. Félóra elteltével sokadszor tettem fel költői kérdést: miért az edény közepére ragasztják az árcédulát? Egyáltalán miért ragasztanak, ami nem csak bosszúságot okoz a vásárlónak, de sokszor a termék minőségében is kárt okoz. Csúnya és felsérti az eredeti anyagot, nem beszélve a felesleges többletmunkáról. Ráadásul környezetszennyező és ósdi. Mondhatni, nem vásárlóbarát. Másokkal együtt sikáltam már bögréről, kanálról, lámpáról, ajándékzacskóról, és ki tudja mi mindenről az árulkodó papírfecnit. Nem mellékesen, általában középen, jól látható helyen, például könyvek borítóján helyezik el az ominózus árcédulát. Barbárság, vagy egyszerű oda nem figyelés, szervezetlenség, spórolás a mi kontónkra. Rég elveszett a Zorán-lemezem, borítóján az ismert fehér folttal és a ma is aktuális dallal: „Nekünk így is jó…”